A múlt század első felében a heveny infarktus miatt kórházba kerülő beteget átlag hat hétre szigorú ágynyugalomra ítélték. Nem volt szabad mozognia sem, mert az akkori elképzelés szerint a koszorúér-elzáródás következtében károsodott szívizomzat csak teljes fizikai nyugalom esetén gyógyulhatott. Ezek a betegek az ágyfogság után újra tanultak járni és csak keveset mozoghattak. Nagy változást jelentett, amikor 1952-ben az infarktus után egy hónap múlva a doktorok betegeiknek napi öt perc sétát engedélyeztek.

Mark Haykowsky és munkatársai most áttekintették az angol nyelvű szakirodalmat, hogy milyen módon alakult ki a szívinfarktust követő mozgatás, a rehabilitáció. Cikkük a Trials legújabb számában jelent meg. Ma mind gyakoribb a hasonló témában írott vizsgálatok adatainak összesítése, a metaanalízis, mert így sokkal több esetre vonatkozó tapasztalatokat értékelhetnek.

A kutatók 1029 vizsgálatot találtak 1950-től, de mivel csak a gyakorlatilag azonos módszerrel végzett tanulmányok adatai összesíthetők, végül csupán 31 dolgozat eredményeit elemezték, amelyekben 1634 beteg sorsának részletes leírása szerepelt. A vizsgálatok két évtizedet meghaladó időszakra vonatkoztak és műszeres mérésekkel a szív működésének helyreállását is követték.

Az Egyesült Államokban és a kanadai gyógyintézetekben infarktus után csak egy hónappal kezdték el a betegek mozgatását, és a szervezett, fizikai rehabilitáció legfeljebb három hónapig tartott.

Az összevont adatok egyértelműen igazolták, hogy infarktus után a betegek szívének állapota és fizikai teljesítőképessége akkor javult a legjobban, ha a szívrohamot követően már egy hét múlva elkezdték a mozgatást és a rehabilitációs program három hónapnál tovább tartott.

A szívbetegek ellátása területén a világ élvonalába tartozó hazai kardiológiai gyakorlat az adatok szerint a korszerű kezelést és a tengerentúlinál sokkal szervezettebb rehabilitációt már évtizedek óta alkalmazza.