Mont Saint-Michelről mindenki hallott, aki a., tanult franciául valaha, b., tanult történelmet valaha c., lapozgatott már útikönyvet valaha. A Normandia és a brit szigetek közé szorult, 11. századtól a bencés rendi szerzetesekkel belakott szigetet úgy ismerjük, mint különleges történelmi helyszínt, ahová apály idején száraz lábbal, dagálykor hídon vagy hajóval (vagy úszva) juthatunk el.

A gótikus apátság egyre bővült a történelem folyamán, a forradalom idején még börtönként is szolgált. Victor Hugo úgy tekintett rá, mint a francia történelem piramisaira. Ma 42 bencés barát az állandó lakója a szigetnek, a szárazföldi negyed, ahonnan a turisták érkeznek, pedig polgárháborús csatatérré változott.

Az Independent online kiadása hosszú beszámolót szentelt a hálátlan örökösöknek, a politikusoknak. A szerző sorra veszi, hogy a volt és a mai polgármester miként szolgálja ki saját érdekköreit a környéken. Az egyik az újváros belső részén, a másik a pártvidékén biztosítja a támogatóknak a boltokat és bazársorokat, miközben egymást vádolják a legkevésbé sem turista és hagyomány barát környezet kialakításával. Márpedig a szárazföldi negyed kulcsfontosságú, hogy az óváros a szigeten védelmet élvezzen: tehermentesítheti a parkolóktól, autóforgalomtól, szeméttől, vendéglátástól.

Az elmúlt időszakban egy komoly erőfeszítés ugyan történt, hogy a környék tengeri jellegét rehabilitálják, vagyis kiszorítsák az autókat és buszokat a környékről, és a sós-iszapos part megtisztuljon. Az eddig megoldás az volt, hogy a magánjárművekkel közvetlenül a sziget közelében parkoltak, tönkretéve a történelmi látképet. Bár sikerült eltávolítani a forgalmat és a sziget közvetlen környezete szépen rehabilitálódott, ezen túl nem jutottak messzire. Miután az autóforgalom csökkent, saját buszokkal próbálják a látogatókat a fuvarozni. Ehhez a szárazföldön 8 euróért kell leparkolni a saját kocsit, majd gyalogolni néhány száz métert a buszig, amely 2 kilométert tesz meg az óvárosig.

Ráadásul közbelépett a francia kormány is, amely biztonsági okokra hivatkozva egy hatalmas betonplaccot követel az óvárostól, arra hivatkozva, hogy katasztrófa esetén a mentésben és elhárításban részt vevő járműveknek legyen hol parkolniuk. Ezen túl még egy alagutat is terveznek.

A város 1979-ben nyerte el a UNECO Világörökség védelmét. A hírekre azonban a nemzetközi szervezet egyértelmű ultimátumot adott: a kormány által szorgalmazott betonplaccnak és alagútnak tilos megépülnie, a többi, történelmi emlékeket zavaró állapotot, mint például a szárazföld partvidékén végighúzódó kereskedelmi övezetet pedig számolja fel az önkormányzat. Ha nem, megvonják a Világörökség része címet.