A hatvanas-hetvenes években az álmok laboratóriumi kutatásának módszertani nehézségei egy időre eltántorították az agy információfeldolgozással kapcsolatos folyamatait kutató tudósokat. A kognitív pszichológusok a figyelmüket inkább a laboratóriumi körülmények közt kontrolláltabban vizsgálható jelenségekre irányították, mint például az észlelésre vagy az emlékezetre. A korábban népszerű kutatási témának tekintett álmodás fokozatosan kiszorult a tudományos kutatások „elit” társaságából, és kényszerű száműzetése az ókori álomelméleteket és távol-keleti filozófiákat a piaci igények szerint lebutított formában tolmácsoló álmoskönyvek és ezoterikus spekulációk birodalmába vezetett. Mindez számos tévhit elterjedését okozta. Az utóbbi két évtizedben azonban, az agykutatás fejlődésével nem várt lendületet kapott az álmok tudományos vizsgálata. Ennek köszönhetően számos korábban elterjedt tévhit cáfolata is lehetővé vált.

1. tévhit: Minden ember álmodik

Az álmokra emlékezés vagy éppen az álmok elfelejtése az álomkutatás egyik legizgalmasabb témája. Az álomfelidézés tekintetében megfigyelhető néhány általános tendencia: a nők gyakrabban számolnak be álomemlékekről, vagy időskorban csökken az álmok felidézésének mértéke. Ugyanakkor a szubjektív beszámolók alapján jelentős egyéni különbségek mutatkoznak. Van, aki minden reggel emlékszik az álmaira, míg mások évente is alig tudnak felidézni egy-két homályos álomképet. Az emlékezés kudarca nem feltétlenül az álmodás hiányát bizonyítja. Erre utalnak azok a laboratóriumi vizsgálatok az 1980-as évekből, amelyek igazolták, hogy ha a személyeket az alvás megfelelő szakaszából ébresztik fel, akkor még a magukat „álomtalan alvóknak” vallók is nagy valószínűséggel be tudnak számolni az álmaikról. A későbbi, az ezredforduló utáni kutatások arra utalnak azonban, hogy még így is akadnak olyan személyek, akik semmilyen körülmények között nem tudnak beszámolni álomélményekről. Vannak köztük súlyosabb agysérülést szenvedettek is, de ami talán még meglepőbb, hogy az álmodás hiánya ritka esetekben teljesen egészséges személyek körében is előfordulhat. Gyanítható, hogy az álmaikra nem emlékezők alvás közben kevésbé monitorozzák a környezetet, ritkábbak náluk a rövid, pár másodperces, éjszakai felébredések, valamint esetükben az álmok generálásában szerepet játszó agyterületek is alacsonyabb aktivitást mutatnak.

2. tévhit: Kizárólag REM-fázisban álmodunk

Eugene Aserinsky és Nathaniel Klietman 1953-ban a rangos Science című folyóirat hasábjain mutatta be az alvás úgynevezett gyors szemmozgásos (REM) szakaszával kapcsolatos felfedezését. Az amerikai kutatópáros írta le elsőként az alvás során 90–120 percenként jelentkező REM-fázis és az élénk álomélmények összefüggését. A REM fázisból ébresztett személyek ugyanis 90–95 százalékban álomélményről számoltak be, míg az alvás mélyebb (NREM) szakaszaiból ébresztettek nem emlékeztek arra, hogy az ébredés előtt álmodtak volna. Ebből az eredményből sokan arra következtettek, hogy az álmodás fiziológiai alapja a REM-fázis, a gyors szemmozgások pedig az álomképek pásztázását tükrözik. Az azóta végzett vizsgálatok egyértelműen kimutatták azonban, hogy a REM-fázis nem szükségszerű feltétele az álmodásnak. Úgy tűnik, a legmélyebb alvásszakaszokra valóban nem jellemzőek az álomélmények, ugyanakkor az egységesnek korántsem tekinthető NREM-fázis sekélyesebb periódusaiban, főként a hajnali órákban, kifejezetten gyakoriak az álmok, csak éppen ezeket nem szoktuk amolyan „igazi” álmoknak tartani. A NREM álmok ugyanis inkább hasonlítanak a realisztikus gondolatokhoz vagy emlékfoszlányokhoz.

A kreatív emberek ijesztőbb álmokat látnak

Shutterstock

3. tévhit: A rémálmok lelki problémákból erednek

Nem támasztják alá kutatások a szakmai körökben is meglehetősen elterjedt vélekedést, miszerint a gyakori rémálmok az ébrenlét során is tetten érhető mentális zavar (például depresszió, szorongás) „éjszakai lenyomatai”. Habár a pszichiátriai betegek körében az egészséges személyekhez képest valóban gyakrabban jelentkeznek rémisztő álomélmények, az összefüggés fordítottja nem igaz, azaz, a gyakori rémálmokat átélő személyek körében nem feltétlenül tapasztalhatunk mentális zavarokat. Például az élénk képzelőerővel megáldott, kreatívabb, az élményekre érzékenyen reagáló egészséges személyek is gyakran látnak ijesztő álmokat. Sőt egyes kutatók szerint a rémálmok valójában a pszichés egyensúly szempontjából fontos folyamatot tükröznek: mint valamiféle szimulációs gyakorlat, felkészítik a személyt a jövőben várható veszélyekre és negatív eseményekre. Más kutatások arra utalnak, hogy a rémálmok inkább enyhe alvászavarnak tekinthetők. Az alváslaboratóriumi vizsgálatok szerint ugyanis a rémálmokat heti vagy annál gyakoribb rendszerességgel „elszenvedő” személyek alvása fiziológiai értelemben éberebb, sekélyesebb, mint a rémálmokat ritkán átélőké.

4. tévhit: A tudatos álmodás különleges képesség

Tudatos álmodáson azt az álombeli élményt értjük, amikor felismerjük, hogy mindaz, amit magunk körül látunk, nem a valóság, hanem álom. Az efféle tudatosság magasabb fokán képesek vagyunk akár irányítani is az álmainkat. Habár a tudatos álmodás viszonylag ritka élmény, az emberek közel 80 százaléka egyszer-egyszer átéli az életében. az ilyen hajlamban tetten érhetők egyéni különbségek: az általában élénkebb álmokról beszámoló és rájuk gyakrabban emlékező személyek körében nagyobb az előfordulás esélye. Ugyanakkor az álombeli tudatosság gyakorlással könnyen fejleszthető. Az önreflexió fokozását elősegítő technikák, valamint a meditáció, növeli a tudatos álmok megjelenésének valószínűségét, sőt úgy tűnik, még az elmélyülés is a szimulációs számítógépes játékokban.

5. tévhit: A tudatos álmodás csak szórakozásra jó

A tudatos álmodásra sokan úgy tekintenek, mint valamiféle legális kábítószerre, hiszen az álmodónak mindenféle kockázat nélkül különleges, hallucinációs élményekben lehet része. A tudatos álmodást azonban nem csak efféle „úri” időtöltésre lehet használni. Az álombeli tudatosság fokozása egyes alvászavarok, például a rémálmok vagy a narkolepsziás betegek körében gyakran tapasztalható alvásparalízis kezelésében is hatékony eszköznek bizonyulhat. Mivel az álmodó a képzelete által megteremtett, ugyanakkor valószerű mentális térben számos viselkedést gyakorolhat és fejleszthet, e technika idővel a sportpszichológia területén vagy akár az idegrendszeri sérüléseket elszenvedett személyek rehabilitációjában is jelentős szerepet kaphat.