Azzal kezdeném: nincs olyan, hogy trauma. Ma már olyan sok ember olyan sokféleképpen használja ezt a szót, hogy talán el is vesztette az értelmét.

Van viszont szenvedés, van megrökönyödés. Van szégyen, hogy bántottak, és van titok, hogy bántottak. Már maga a titok elszigetel. És van félelem, hogy mostantól senkiben nem lehet megbízni.

Úgy nőttünk bele ebbe a világba, hogy nagyon gyorsan megtanultuk, mit kell elkerülni. Egyetlen tapasztalat is elég hozzá. Ennek a gyors tanulásnak a velejárója az, hogy általánosítunk. A szubjektív, egyéni ára annak, hogy elkerülök valamit, amit nem kellene, nulla. De annak a hibának az ára, hogy közelítek valamihez, ami majd bánt, annak az ára óriási. Akkor inkább elkerülök mindent és mindenkit. Inkább egyedül maradok az egész életemben.

A legnehezebb arra rájönni, hogy amikor valaki bántott engem, az nem volt személyes, és nem az én hibám volt. Abszolút ártatlan voltam. Nem könnyű feladni azt a hitet, hogy megérdemlem, amit kaptam. És hogyha jobb lettem volna, akkor szerettek volna.

Rendelje meg online!

Amikor az ember rájön arra, hogy személytelen volt a bántás, amit kapott, akkor elfogynak a szavak. Arthur Janov amerikai pszichoterapeuta találta ki és nevezte el primal screamnek (első sikoly vagy őskiáltás) azt a terápiát, amelyben egy szobában tíz-tizenkét ember összekuporodik a földön, mint egy magzat, és azt kell maguknak mondogatniuk, hogy „az anyám engem soha nem szeretett, az anyám engem soha nem szeretett”. Addig kell mondaniuk – és a legtöbb hotelból kirúgták Janovot és az embereit –, amíg mindenki elkezd üvölteni. Itt a szavaknak nincs értelmük. Amikor az ember tényleg rájön, hogy az anyja nem szerette, akkor csak üvölteni, csak sikítani lehet.

Voltak pácienseim, akikkel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy bár hangosan nem üvöltenek, de valamiféle hangtalan üvöltésben élnek, ami soha nem szűnik meg. Bármiről is beszélünk, ők tulajdonképpen hangtalanul üvöltenek.

A trauma nem az emberben, hanem az emberek között történik. Ha van egy olyan szükséglet, ami nem lett kielégítve, az örökre megváltoztatja az embert. A traumát nem lehet úgy kezelni, ahogy egy orvos tenné, hogy a trauma egy betegség, amit majd meg lehet gyógyítani. Egy gyerek, akit nem szeretnek, kiközösítve érzi magát. Nincs közössége. Ez egy óriási fájdalom. Ha a trauma nem bennem van, hanem közöttünk, akkor a trauma „gyógyulása” is közöttünk kell, hogy megtörténjen.

Máté Gábor például több könyvében és előadásában is azt mondja, a gyógyulás abból áll, hogy az ember megtalálja saját magát. Szerintem nem így van. Gyógyulásról szó sincs, mert betegségről sincs szó. Attól, ami velem történt, amit velem tettek, én nem lettem beteg. Abból nem lehet kigyógyulni. Nagyon kell vigyázni a szavakra, mert mi mélyen, hipnotikusan befolyásolva vagyunk a metaforák által. Egy rossz metafora félrevezet. Akit bántottak, az nem beteg.

Akit bántottak, az egy áldozat, egy préda. Jó lenne úgy embernek lenni a Földön, hogy ne kelljen attól félni, hogy bármelyik pillanatban áldozattá válhatunk. De ha egy ragadozó megtámad minket, akkor végünk van. Elveszítjük a szabadságunkat, és olyan élményekben veszünk részt, amikben nem vennénk részt szabad elhatározásból. Ez nem egy betegség. Ebből nem lehet kigyógyulni.

És mit jelent az, hogy én megtalálom magam? Ki vagyok én, és ki a magam? Sigmund Freud már száz évvel ezelőtt is tudta, hogy minden ilyen mondat: „gyűlölöm magam” vagy „nem bízom magamban”, mindig hazugság. Szerinte azért hazudunk így, mert nem merjük kimondani a szociális kapcsolatainkban, hogy ki utált engem, vagy kiben nem bízhattam meg. Ahelyett, hogy azt mondanám, az anyám utált engem, azt mondom, hogy én utálom magam.

Feldmár András

London Katalin

Meglehet, arról van itt szó, hogy nagyon fáj, hogy elvesztem, és senki nem keresett engem. Miért nem vették észre, hogy megszűntem? Az a lány, akit az apja szexuálisan használ, eltűnik, árvává válik. És ha elmondja az anyjának, mi történt, és az anyja mégis az apjával marad, akkor elveszti az anyját is. Itt van egy árva lány, és senki nem veszi észre. Hogyhogy őneki kell megtalálnia magát? Miért nem veszi észre valaki, hogy eltűnt? És miért nem keresik meg?
Nekem kell megtalálni magam – ez így őrület.

Amikor engem valaki bánt, akkor az egész társadalomnak meg kell mozdulnia, hogy nekem bármi reményem legyen arra, hogy újra összeköttetésben érezzem magam az emberiséggel. Tehát nem magamat kell megtalálnom, hanem meg kell találnom azokat a kapcsolatokat, amiket elvesztettem. Mert engem bántottak, és nem tudtam senkivel sem megbeszélni, senki nem vigasztalt meg, senki nem vette észre, és kiestem az emberiség szövetéből.

Szerintem a legmegbízhatóbb író a traumáról a Harvardon tanult pszichiáter, kutató, az amerikai Judith Herman. Mit tehet az ember, ha bántották? Mit tehet az ember, ha nem kapta meg azt a szeretetet, amire egy embernek szüksége van? A nagy sikerű Trauma és gyógyulás című könyvében azt írja, hogy az első dolog, ami a terápiában vagy az életben ki kell, hogy alakuljon, az a biztonság és a bizalom légköre. Azért, hogy legalább amíg azon gondolkodunk, hogyan lehet a bántásból és annak következményeiből kikászálódni, addig legyen valaki, akiben most megbízhatunk, és legyen valamennyi biztonság az életünkben.

Tulajdonképpen egy valódi barátságra van szükség.
Tehát az első dolog az, hogy akit bántottak, biztonságban érezze magát, és elhiggye, hogy a pszichiáter, a pszichológus, a terapeuta, a barát nem fogja őt bántani, és szolidaritás alakulhat ki közte és a terapeuta között. Emberi szolidaritás. Az nem elég, hogy meghallgatom azt, amit valaki elmond nekem négyszemközt.

A mesteremhez, R. D. Laing skót pszichiáterhez egy nap érkezett egy nő, akihez a falak, a székek beszéltek, azaz hallucinált. Minden más pszichiáter pszichotikusnak vagy skizofrénnek nevezte volna, ám Laingnek az volt az érzése, hogy ez a nő valamitől retteg. És Laing már tapasztalatból tudta, hogy lehet annyira félni valamitől, hogy az ember elfelejti, mitől is fél tulajdonképpen. Laing csak annyit tett, hogy nem veszítette el a saját egyensúlyát, és nem félt. Félelem nélkül ült ennek a rettegő, hallucináló nőnek a társaságában. Félóra múlva a nő megnyugodott annyira, hogy el tudta mondani, mitől fél, és már nem kellett hallucinálnia.

Azt mondta ez a 25 éves nő, aki a szüleivel élt, hogy az apja minden nap, vagy legalábbis minden második nap megerőszakolja. És fél hazamenni, fél élni, mert nem tud ettől megszabadulni. Laing azonnal azt mondta, hogy van egy barátja, akihez elmehet, és máris felhívja. Ne menjen haza, hanem menjen erre és erre a címre, és ő, Laing, majd felhívja a szüleit, és megmondja nekik, hogy mostantól kezdve nem fogják tudni, hol él a lányuk. Ha valami fontosat akarnak kommunikálni, akkor rajta keresztül megtehetik, és ha a lány akar valamit mondani nekik, akkor majd ő átadja az üzenetet. De amíg a lány nem akar hazamenni, addig ne is keressék. Addig ő bújtatni fogja a lányt.

A lánynak pedig azt tanácsolta, hogy a legjobb, amit tehet, ha azonnal elkezd megtanulni egy harcművészetet, és addig, amíg nincs fekete öve, addig ne is gondoljon arra, hogy hazamegy. A nőnek három évébe telt, amíg fekete övet szerzett karatéból. Nem volt szüksége terápiára, csak arra volt szüksége, hogy tudja, biztonságban van, és egyre erősebb, egyre jobban meg tudja védeni magát, ha bárki megtámadná. Azután, hogy megszerezte a fekete övet, hazament, és amikor az apja egy lépést tett felé, azt mondta neki – és a hangjából lehetett hallani, hogy ez igaz –, hogy ha még egy lépést tesz feléje, akkor eltöri a karját. És az apja attól a pillanattól fogva soha nem molesztálta.

Feldmár András

London Katalin

A biztonság és bizalom légkörének kialakítását a terápiában vagy a terápián kívüli életben nem lehet siettetni. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Nem lehet az ember türelmetlen. Néha évek kellenek ahhoz, hogy a páciens mélyen meg tudjon bízni a terapeutában. Néha megtörténik két hét alatt. Soha nem lehet tudni. Annyi időbe telik, amennyibe telik, és annyi időt kell adni, amennyi idő kell hozzá. Ez nem olyan, mint az autószerelés. Ez egy emberi dolog, és nem lehet erőltetni. Abban a pillanatban, amikor én bármilyen módon sürgetném a páciensemet, ugyanolyan ragadozóvá válnék, mint azok, akik bántották őt. Abban a pillanatban, ha türelmetlen vagyok, máris szégyent keltek a páciensemben.

Judith Herman szerint amikor napok, hetek, hónapok, évek alatt megvan a biztonság és a bizalom, akkor következik az emlékezés és a gyász fázisa. Ez automatikusan megtörténik, nem kell semmi trükk, nem kell módszer, nem kell technika, nem kell pszichedelikum, nem kell semmi hozzá, mert van egy kapcsolat a páciens életében. Nemcsak a terapeuta szobájában, hanem lett a páciens és a terapeuta között egy valódi, emberi szolidaritásra épülő, biztonságos és bizalmas kapcsolat. Akkor az illető automatikusan elkezd emlékezni és gyászolni.

Én évekig tudtam intellektuálisan, hogy nem volt valami jó, hogy három és fél éves koromban egyszerre csak eltűnt az anyám, és elvitték Auschwitzba. Úgy gondolkoztam, hogy ez nem az ő hibája volt. Azért hagyott el, hogy engem ne öljenek meg, mert ha magával vitt volna, akkor megöltek volna. Tehát intellektuálisan tudtam, hogy ő tulajdonképpen jót tett velem. De attól az élménytől, amit átéltem akkor, amikor eltűnt, el voltam szigetelve. Mert például a háborúban addig, amíg menekülni kell, amíg túlélésben vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy meggyászoljam azt, ami történik. Át kell ugranom a barátaimon, akiket lelőttek, hogy megmeneküljek. Ha elkezdenék sírni a barátom teste fölött, akkor engem is megölnének. Tehát addig, amíg túlélésben vagyok, nem tudok emlékezni, nem lehet emlékezni. Érzéstelenítve vagyok, nem tudok sírni. De abban a pillanatban, amikor elhiszem, hogy vége a háborúnak, akkor tudok sírni, meg tudom gyászolni, hogy a barátaim halott testén kellett átugranom, hogy megmentsem a saját életemet.

Amikor én gyászoltam, nekem a fiam segített, hogy ne csak intellektuálisan tudjam, mit veszítettem el. Amikor a fiam három és fél éves volt, egy nap csak úgy rám tört, hogy én is valószínűleg legalább olyan okos és érzékeny voltam, mint ő, és összeköttetésben álltam a világgal. Akkor egy pillanatra elképzeltem, mi történne vele, az én kisfiammal, ha egyszerre csak eltűnne az anyja, eltűnne az apja, eltűnne a nagyanyja, és egy idegen nővel kellene élnie. És akkor tört rám az én emlékem, hogy mennyire nem értettem, miért hagyott ott az anyám. Ő csak úgy eltűnt. Eltűnt a nagyanyám, eltűnt az apám is. És egy idegen nő azt mondta, mostantól a nevem Igaz András, és vele kell élnem. Hát ez őrület!

Amikor elkezdtem sírni, olyan volt, úgy éreztem, hogy soha nem fog megállni, örökké zokogni fogok. Semmi remény nem volt arra, hogy vége lesz. A szívem úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok. De vége lett. Nem volt végtelen, hála Istennek.

Herman szerint ezután jön a következő fázis, és az én 54 éves terápiás tapasztalatom is megegyezik ezzel. A következő fázis az, amikor rájövök arra, hogy megváltoztak a kapcsolataim. A barátaimmal, a szeretőimmel, másokkal a kapcsolataim vékonyak lettek. Hiszen miért kapcsolódnék mélyen bárkihez, ha bármelyik pillanatban egyedül maradhatok? Annyira tudtam, milyen törékeny egy kapcsolat, hogy inkább megvédtem magam a kapcsolatoktól, minthogy odaadjam magam egy kapcsolatnak. Csak a gyász után merek másképp kapcsolódni emberekhez, mint addig. Tehát ez a harmadik fázis azok számára, akik próbálnak kilépni a bántás következményeiből. Új és más, mélyebb kapcsolatokra leszünk képesek. Itt sem kell semmi trükk, módszer vagy technika, ez is automatikusan megtörténik.

Az idén megjelent Truth and repair című új könyvében Judith Herman arra mutat rá, hogy nem bennünk, hanem a környezetünkben, a kultúránkban kell valaminek megváltoznia ahhoz, hogy kevésbé féljek attól, hogy megint bántani fognak. Tehát ez politikáról és etikáról szól. Az etika az, hogyan bánunk egymással, a politika az, hogy szükségem van hatalomra – nem más emberek fölött, de arra –, hogy más embernek ne legyen hatalma fölöttem. Meg kell tanulnom, hogyan szerezzek hatalmat a saját életem felett, és ha megvan, akkor hogyan tartsam meg. Tehát ez az – politika és etika –, amit egy terapeuta tud adni a páciensnek. Nem pszichológia, nem pszichiátria. Semmi köze nincs ezekhez.

Szolidaritásra van szükség. Találni kell olyan embereket, találni kell olyan munkát, találni kell olyan csoportokat, ahova szívesen lehet tartozni anélkül, hogy eltűrnénk, hogy bántsanak. Hogy ne kelljen egy kapcsolatért a szabadságunkkal fizetni. Mint ahogy Jean-Paul Sartre Nobel-díjas író, filozófus mondta az élete végén: onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad a társaságában, mint amikor egyedül vagy. Vissza kell találnunk az emberiség szövetébe.

szerkesztette: Ács Dániel

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelynek témája: szabadulás a múlt fogságából.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.