Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy Matt Damon, aki Oscar-díjat kapott egy forgatókönyvéért, és a férfiasságnak csak minimális jeleit mutatja, egyszer még akciófilm sztár lesz, hát tuti kiröhögjük. Még akkor is nevettünk, amikor bemutatták az első Bourne filmet, de aztán megnéztük és csak keresgéltük az állunkat a földön. Mindenki kedvenc, cuki Mattje megmutatta, először Doug Liman, majd Paul Greengrass segítségével, hogyan lehet agyból verekedős filmet csinálni, ami még ráadásul szakmailag is le tud tenni valami újat az asztalra.

Ezért aztán hatalmas várakozással néztünk elébe a Damon-Greengrass páros legfrissebb, nem Bourne, de majdnem olyan projektjének, amely Green Zone, Zöld zóna címmel került a mozikba. A helyszín Irak, persze nem feltétlenül tényleg, de az illúzió tökéletes. Látszólag dokumentarista stílusban vezetnek körbe minket a szétbombázott Bagdadon és bár nagyon figyeltünk, nem sikerült felfedeznünk a CGI nyomait, csak a háttérinfókból tudjuk, hogy van belőle rendesen a vásznon. A téma pedig természetesen a háború, azon belül is leginkább a harc oka. Főhősünk, a fantasy filmbe illően értelmes, de persze ártatlanul naiv Miller főtörzs - Matt Damon személyesen - egyszer csak elkezd újságot olvasni - ez itt a sci-fi része a sztorinak - és rádöbben, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy neki mondják. Welcome to the club!

A forgatókönyv a történet jellegéből adódóan nem mondható különösebben bonyolultnak, a gyakorlottabb nézők már rögtön az elején tudják, ki kit fog megölni a végén. Pedig nem kisebb ember írta át Rajiv Chandrasekaran könyvét, mint Brian Helgeland, aki a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidential) című filmért már teljesen megérdemelten begyűjtött egy Oscart. Sajnos, a hittérítés sosem tesz jót az üzenetnek, még akkor sem, ha az amerikai kormány valóban ostoba és ocsmány csínytevéseiről van szó. Persze az alkotóknak mindig az átlagnéző kvalitásait kell figyelembe venni, úgyhogy tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem írták ki nagy betűkkel: nézd ez a gonosz, hazudik! A hazafiasságot és hősiességet ordító zenét különösen idegesítőnek találtuk, de nem is mi voltunk a célcsoport, úgyhogy érthető.

A túlzottan leegyszerűsített cselekményért kárpótlást nyújt azonban a látvány és az izgalom, mert azért abban van részünk bőven. Egy-egy jeleneten belül okosan manipulálva csak úgy csavarják belőlünk az adrenalint, hiába sejtjük, hogy mi fog történni, azért csak ülnek a poénok. Az operatőri munka a szokásos kézikamerás, “mintha mi is ott lennénk” stílus, Greengrass volt haditudósítóként eléggé tisztában van azzal, mit kell láttatnia velünk ahhoz, hogy tökéletes legyen az élmény. Az imdb.com-on olvasható trivia alapján egész egyszerűen hihetetlen, hogy tudták ilyen hitelesre összehozni a megszállt és forrongó Bagdadot, hiába igyekeztünk, hogy rajtakapjuk őket a csaláson, nem sikerült.

Összességében a film nagy része rendkívül szórakoztató, még ha kiszámítható és/vagy túlzó is általában és a nézők többsége számára egészen biztosan tartogat új információkat az iraki háborúval kapcsolatban. Azért mi nagyon várjuk a negyedik Bourne-t is, ahol a politikai üzenetet remélhetőleg kevésbé tolják az arcunkba.