„Amikor benne vagyok a képben, nem vagyok tudatában annak, amit teszek. Csak bizonyos idő elteltével értem meg, mit is akartam tenni” – ez volt Jackson Pollock ars poeticája. Az absztrakt expresszionizmus legnevesebb képviselője és az irányzat alapítója képeire, mint élőlényekre tekintett, kortársai Robert Motherwell, Willem de Kooning és Mark Rothko különbnek tartották magukat minden egyéb művészeti mozgalomtól. Rothko például azt mondta: „Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész… Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat."
A művészi szabadságukhoz, az önkifejezési módjuk elvontságához ragaszkodó festők 50-es évekbeli sikere azt feltételezné, hogy az amerikai közönség el volt ájulva a képeiktől. Azonban ha így lett volna, nem híresült volna el Truman elszólása az 1947-es "Advancing American Art" vándorkiállításának képeit megpillantva: „Ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok.” Egy másik politikus pedig azt találta mondani: „Én csak egy buta amerikai vagyok, aki ezért a szemétért fizeti az adót”. Az akkor még nyíltan állami finanszírozású túratárlatot sebtében lemondták.
Pollock életre kelt pacnijai
null
A modern művészetet az 1950-es és 1960-as években köztudottan lenézte az amerikai társadalom. Az ex-kommunista festők amúgy sem voltak kedvelt figurák, a McCarthy éra hagyatékaként nehezen tűrték meg őket, nemhogy még támogassák is az érthetetlen, kusza, érzelmi indíttatású műveket.
A CIA azonban meglátta a lehetőséget a nemtörődöm mozgalomban. A hidegháború kulturális zászlajára tűzve ugyanis ők jelenthették a szovjet ideologista művészethez képest a szabadságot, a kreativitást, azaz azt az intellektuális fölényt, amiről az évtizedekig tartó nyugat-keleti civódás is szólt - fedte fel az Independent még 1995-ben.
Erről a hátszélről azonban a művészek tudhattak a legkevésbé. Ők ugyanis rendszerellenesek, a hatalommal szemben eleve ellenállóak, liberálisak és korlátokat nehezen tűrők voltak. Ezért a CIA berkein belül a „hosszú póráz” vezérelveként építették be az absztrakt expresszionizmus támogatását a hidegháborúzás stratégiájába. 1950-ben a Tom Braden által a CIA-n belül alapított International Organizations Devisions nem csupán az Orwell féle Állatfarm filmes verziójának tolta a szekerét, és nem csak az amerikai jazz zenészek dallamira talált befogadó füleket, hanem burkoltan Pollockék szárnysegédjévé is vált.
Az 1947-es lebőgés után viszont rájöttek, hogy a propaganda eszköztárán változtatni kell: mi sem volt egyszerűbb, hiszen a kulturális szekció a fénykorában amolyan Wurlitzerként működött. Mintegy 800 sajtóorgánumot tartottak kezükben, akik azt csiripelték, amit a Központi Hírszerzési Ügynökség épp hallatni akart. Ilyen volt például az Encounter című irodalmi folyóirat, melynek még alapítója, Stephen Spender költő sem volt tisztában magazinjának valós pénzügyi hátteréről.
Jackson Pollock munka közben: véletlenszerű siker?
AP
A kritikusok hirtelen elkezdték agyba-főbe dicsérni az absztrakt expresszionistákat, így 1951-re újra „lehetőséget kaptak”. A nagyközönség ezúttal a New York-i Museum of Modern Art-ban tekinthette meg a pár éve még lesajnált műveket. Büszkén aggatták ki a hagyományos ábrázolásmód meghazudtolásával készült képeket a rebellisek, akiknek a munkamódszerük abból állt, hogy szélsebesen vetették vászonra az érzések vezérelte vonalakat, megfontolás, javítgatás nélkül. Az alkotás akkor lehet csak igazi, ha kitörésszerű – vélték a művészek.
Az egyre szaporodó kiállítások kurátoraivá milliomosokat jelölt ki titkon a CIA, így lett Nelson Rockefeller az egyik mentor, akinek édesanyja az előbb említett Modern Művészetek Múzeumának alapítója is volt. Rockefeller pedig szívesen tetszelgett az új művészet pátyolgatójának szerepében, ő maga csak úgy hívta Pollockék kreációit: „szabad szórakoztató festészet”.
Egy másik híres vándorkiállítás sorsa is jó példája a hátország működésének. A „The New American Painting” például 1958-as párizsi állomása után megtorpant volna, mert a londoni Tate Gallery nem tudta finanszírozni a tárlatot. Ekkor lépett be a képbe az amerikai milliárdos és műkedvelő: Julius Fleischmann, aki nagylelkűen virította a hiányzó összeget. A kiállítás költségeit egy alapítványon keresztül folyatták a Tate-nek, aminek Fleischmann volt az elnöke. Mint később kiderült azonban, a pénzes papának egy fityingjébe sem kerültek az absztraktok: a Farfield Foundation a CIA titkos csatornája volt, tehát a méregdrága képek külföldi népszerűsítését az amerikai adófizetők pénzelték, ha tetszett nekik a dolog, ha nem.
Tom Braden, a CIA kulturális ügyekért felelős ügynöke elmesélte, hogy hívták életre ezeket a pénzmederként használt alapítványokat: „Először is felkerestünk valakit New Yorkban, aki ismert volt és gazdag, majd azt mondtuk neki: kellene egy alapítványt csinálni. Elmondtuk neki a tervünket, kértük a titoktartását, mire ő: persze, megteszem! Már csak a fejléces levélpapírokat kellett elkészíteni, melyen már az ő neve és aláírása szerepelt. Ennyi volt az egész.”
Egy másik ügynök, Donald Jameson is megtörte a hallgatását, ő viszont odáig ment, hogy megkérdőjelezte az absztrakt expresszionizmus CIA nélküli létjogosultságát: „Szeretném azt hinni, hogy a CIA találta fel az absztrakt expresszionizmust, csak hogy ellenőrizhesse, mi történik New Yorkban és a Sohóban. De ha nem is, abban biztos közrejátszottunk, hogy megmutassuk a különbséget. Az absztrakt expresszionizmus tekintetében ugyanis a szocialista realizmus még ridegebbnek, korlátoltabbnak tűnhetett fel.”
A látszatért mindent bevetett a CIA, létrehozott 1950-ben például egy ernyőszervezetet, ami kongresszus a kulturális szabadságért (Congress for Cultural Freedom) néven nemzetközi kulturális „hideghadjáratba” kezdett. A felszínen a pacifista és baloldali beállítottságú értelmiségiek tömörültek, akik a béke nevében tették le voksukat, és szívesen ölelték volna keblükre a vörös ördögöt, ha más nem, legalább a kulturális frontokat lebontva. A liberális találkozópont 35 országban tartott fenn irodát, szponzorált rendezvényeket és kiadványokat. Csak 1967-ben derült fény a Központi Hírszerző Ügynökség aknamunkájára, mely valójában arra irányult, hogy megnyerjék maguknak azokat a véleményvezetőket, akik szimpatizáltak a szovjetekkel.
Az USA kormányzatának miért állt ez az érdekében? A McCarthy által hiszterizált avantgárd-ellenes hozzáállás ciki volt nem csupán a keleti blokkal, de Nyugat-Európával szemben is. A Truman-féle hottentotta fricska pedig azt a nem kívánt képet festette le az amerikaiakról, hogy kulturális analfabéták, műveletlen barbárok, nem pedig egy szofisztikált, művészetekre nyitott és kulturálisan gazdag népség. 1930-tól módszeresen próbálták átvenni Párizstól is a kultúrfölényt, a második világháború utáni helyzet pedig a politika szolgálatába állította az esztétika iránti érzékenységet is. A CIA pedig nem volt rest, hogy a legújabb irányzatokat is eszközként használja fel a demokrácia eme nemes céljának eléréséhez.