Az agg tudós – mint a Cicero interjújából kiderül, amit a Valóság szeptemberi száma magyarul is közöl – leginkább történésznek tekinti magát, miközben látszatra az általa létrehozott strukturális megközelítés (a strukturalizmus) éppen hogy szembeszáll az egyeduralomra törő diakron világszemlélettel, különösen a kultúra, az emberi történelem evolúciós megközelítésével. Lévy-Strauss titulálhatná magát antropológusnak, nyelvésznek, szociológusnak vagy éppen filozófusnak is. Furcsa körülmény, hogy azt sem tudni pontosan, mikor tölti be a 100. életévét. Míg a Cicero november 8-áról, addig a legtöbb forrás 28-áról ír.

Lévy-Strauss vezéreszméje, hogy a primitív/vad/archaikus/természeti gondolkodás nem is áll olyan távol a modern nyugatitól, legalábbis nincs akkora szakadék a kettő közt, mint azt korábban gondolták: „A mítoszokkal foglalkozván érlelődött meg bennem a felismerés, hogy a szellemi minták: az eszmék, a magatartások és a szokások a fejlődés bármely fokán világos rokonságot mutatnak egymással.” Éppen ezért nincs szakadék a tudomány és a vallás között sem. 

Úgy véli, miközben a természettudományok ma már nem veszik igénybe a mitikus magyarázatokat, addig a történelem „többé-kevésbé olyan helyi értékkel rendelkezik, mint a mítosz az archaikus társadalmakban.” Interjúja gyújtópontjában a titok áll. Szerinte a vallás lényege is ez, hiszen a különféle kultúrák istennek nevezték el azt a titkot. Az ember ugyanis környezetéről igen keveset tud, ezért állandó „hiányérzettel küzd, megkísérli [hát] ezt a negatív realitást pozitívvá változtatni, hogy aztán végül istennek nevezze el. Ez az aktus intellektuális és érzelmi megbékélést hoz magával.”

Lévy-Strausst idős kora sem tette hívővé, ennek ellenére gyakran jobban érzi köztük magát, mint „hitetlen” racionalisták társaságában: „A hívőknek van érzékük a titkok iránt. Ők valami pozitívat látnak bennük, én valami negatívat.”

Foucault, Lacan, Lévy-Strauss és Barthes egy 1967-es karikatúrán. Racionalista vademberek között

A Szomorú trópusok írója a „legmélyebb szomorúsággal” fájlalja a hiedelmek, szokások, irodalmi és művészi kifejezésformák sokoldalúságának pusztulását, de bízik abban, hogy némelyikük a nyugati monokultúra és a globális technicizálódás ellenére is valamilyen formában fennmarad. Ehhez képest úgy látja, hogy a korunkra jellemző „pszeudo-filozófia”, amely az elektronikus média és az internet termelte információk túltengéséhez vezetett, csak a kutatásnak hasznos, de a kultúrák közti valódi dialógusnak ártalmas. 

Az elmúlásra készülő öregember is megszólal a beszélgetésben. „Bevallom, az a gondolat, hogy semmivé válok, bár egyáltalán nincs ínyemre, mégsem nyugtalanít. […] Arról meg vagyok győződve, hogy az életnek nincs semmilyen értelme, hogy semminek nincs semmilyen értelme.”

Biztos nem nagyobb bölcsesség, mint a Megáll az idő kocsmajelentében elhangzó szentencia: „Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva.” A beszédhelyzet és a beszélő személye azonban megemeli a szavakat. Ahogy hihettünk a kevertet kortyolgató Őze Lajosnak, úgy elgondolkodtatóak a semmibe készülő Lévy-Strauss szavai is. 

(Valóság, 2008/9)