„Mert a szív és az ész együtt mindenre kész” – szól Barinkay Sándor belépője A cigánybáróból, Johann Strauss nagyoperettjéből. Ezek „vegyítési aránya” különbözteti meg egymástól leginkább napjaink politikusait – derül ki Pataki Ferenc szociálpszichológus írásából. A populizmus bizonyos fokú alkalmazásától egyik sikerre vágyó politikus sem tekinthet el. Az arányokon persze sok múlik.

Tömegétkeztetés, tömeghisztéria, tömegnyomor, tömegpszichózis, tömegsír, tömegszállás, tömegszerencsétlenség, tömegtermelés, tömegverekedés, tömeggyilkosság. Elég néhány összetett szó annak bizonyítására, hogy a tömegnek nincs túl jó sajtója korunkban, a lehetőség szerint igyekszünk is eufemizálni őket, így például a tömegközlekedést, amit mostanában illedelmesen közösségi közlekedésnek mondanak. Pedig a XX. század az eltömegesedés, a tömeg évszázada is.

Pataki Ferenc, a magyar szociálpszichológia mestere több művében felhívta a figyelmet arra, mennyire messzemenő következményei lettek annak, hogy a politika kollektív alanya fokozatosan kitágult. A Mozgó Világ legfrissebb számában közvetlen kapcsolatot lát aközött, hogy a politikusok egyre inkább a választók érzelmeinek a megdolgozására törekszenek, illetve hogy a XX. században a választójog korlátozása szinte tökéletesen megszűnt. A populizmus és az általános választójog kéz a kézben jár, így a politika végérvényesen tömegpolitikává vált.

Bihari Sándor festménye. Érzelmi székfoglaló
© hung-art.hu
Az „egy ember – egy szavazat” demokratikus elvének érvényesülése folytán „a modern parlamentarizmus is a számosság uralma alatt áll” – írja Pataki, akit ez érezhetően nem különösebben tölt el jó érzéssel. A parlamentarizmus néhány századdal korábbi ideálja valóban szabad, önálló, belátással rendelkező, felelős, bölcs, magaura honpolgárokat feltételezett, akik döntéseikkel olyan képviselőket juttatnak hatalomhoz, akik képesek a közjó érdekében tevékenykedni. A régi szűkített (előjogokon, vagyonon, iskolázottságon alapuló cenzusos) választójog abban is különbözött a mai, általánostól, hogy míg korábban a választók között személyes és aktív kapcsolat állt fönn, addig mára ez teljességgel megszűnt. Pataki ennek bizonyítására Jókai és Mikszáth írásait hozza, amelyek más olvasatban persze éppen azt példázhatják, mennyire látszatos, álságos volt korábban is ez a kapcsolat.

Azzal azonban nehéz lenne vitatkozni, hogy az iskolázottság színvonalának emelkedése és a modern médiavilág „együttes hatása folyamatosan hozzáférhetővé teszi az egyéneket a rájuk zúduló üzenetek számára, miközben feldolgozó-értelmező képességeiket szakadatlanul próbára teszi”. Ezt a jelenséget nevezte másutt Pataki „jól értesült tudatlanságnak”.

Az „átlagos választópolgár”, a mediánválasztó kegyeinek keresése lett a politikusok és pártjaik elsőszámú feladata, ezért van az, hogy a mostani pártok – nem csak nálunk – alig különböznek egymástól, és „a populizmus színárnyalata mindegyiken felfedezhető”. A politikusok felfedezték az érzelmeiknek kiszolgáltatott anonim szavazókat. A tömegpolitika így hát egyrészt igyekszik megszabadítani a választót a kételyekkel teli racionalitás világából, és mozgósítja érzelmi-indulati világát. Másrészt tetszetős és könnyen belátható magyarázó sémákat kínál neki, „amelyek kvázirendet és álegyértelműséget visznek az egyén nyugtalanítóan bonyolult mindennapi világába” – írja le az akadémikus szerző, mi is volna a fanatizálás „királyi útja”.

Valóságos, lehetséges, kívánatos (Oldaltörés)

Az indulat és a ráció a politikában sem elkülönülten működnek. A fanatikusok is ragaszkodnak az ésszerűnek látszó magyarázatokhoz, ahogyan a racionális döntésekben is szerepet kapnak az érzelmi megerősítések. Az egyik politikust az különbözteti meg a másiktól – feltéve, ha valamelyikük nem megátalkodott gazember –, hogy hogyan játszik e kéthúrú hangszeren. Az öt alapérzelem, az öröm, a szomorúság, a félelem, a düh és az undor mind eredményesen mozgósítható a politikai meggyőzésben; de az érzelemgerjesztő és indulatfeszítő szónokiasság önmagában nem elég (legalábbis a demokratikus rezsimekben nem) – ismeri el tudós szerzőnk. A politikus tevékenységében érvényesülnie kell „a tény- és valóságorientált racionális kalkulációnak” is. Erről szólna a fenti idézet A cigánybáró librettójából.

A szociálpszichológus jó okkal idézi Bibó Istvánt, hogy a politikus alkalmassága azon múlik, vajon képes-e különbséget tenni a valóságos, a lehetséges és a kívánatos között.

Pataki Ferenc cikkének második része a magyar politikai karakter térképét adja, amelynek szintvonalai valahol az önsajnálat posványa és a kivagyiság tarlója közt kanyarognak. Nem tűnik túlságosan szerencsésnek a Kossuth-Széchenyi viszony példaként való felemlegetése. A „zseniális népmozdító szónokiasság”, illetve „a racionális okfejtés és a gyakorlatias hasznosság” szembeállítása éppen ellenségképekre épülő történelemszemléletünk káros öröksége, amit a tények ügyes csoportosításával persze lehet igazolni, aminthogy az ellenkezőjét is, de mindez valójában sehova se visz, semmit nem világít meg.

Kernstock Károly: Agitátor a gyár kantinjában
© hung-art.hu
Írásának harmadik szakasza a rendszerváltást idézi fel, s ahogy egy korábbi tanulmányában, most is az önvizsgálat kényszeréről ír. Éles szemmel állapítja meg például, hogy 1956 történelmi tapasztalatának – persze, más tényezők mellett – kiemelt szerepe volt a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás békés jellegében. Abban is igaza van, hogy valóban nem volt kitüntetett napja, „ihletett pillanata” 1989/1990-nek, amelyben utólag összesűrűsödne a rendszerváltás ma is dekódolható üzenete, „a jelentős részesemények nem összegeződtek egyetlen nagyszabású és felejthetetlen nemzedéki élménnyé”, de igenis voltak jelentős tömegesemények. (Mink András történész egy félig komoly–félig vidor írásában sorra veszi a lehetséges ’89-es napokat, majd arra jut, hogy szilveszternapja a leginkább alkalmas az ünneplésre, kollektív emlékezésre.)

Pataki Ferenc helyesen idézi fel a sokat idézett antalli mondat, a „tetszettek volna forradalmat csinálni”, eredeti kontextusát, miszerint az első szabadon választott kormányfő riposztja azoknak szólt, akik az akkori kormánypártokban a hatalomhoz jutva utólagos hősiességgel és kérlelhetetlenséggel éppen a forradalmi, azaz nem jogállami megoldásokat szorgalmazták. Antall ezzel tehát nem azt állította, hogy nem volt forradalom Magyarországon – világít rá szerzőnk.

Ezért is nehéz Patakinak azzal az állításával mit kezdeni, hogy egyébként sem volt kivel szemben forradalmat csinálni, miközben, emlékezhetünk rá, nagyon is voltak retrográd erők. Mint ahogy nem állja meg a helyét az a kijelentése sem, hogy a hatalom egykori birtokosai „a történelemben példátlan módon önként adták a hatalmat az új alkotmányos szerveknek, bizakodván persze abban, hogy belül maradnak annak sáncain”. Egyrészt van erre számos példa. Ott van mindjárt az angol „dicsőséges forradalom” (1688), amely alkotmányos monarchiává alakította át a rezsimet. De az önkéntességgel is van némi bibi, hisz Pataki maga tesz említést 1956-ról és a Szovjetunió megroggyanása miatt megváltozott geopolitikai konstellációról. Ha nincs polgárháború, ha nincs Cromwell, ha nincs Stuart-restauráció, akkor nincs „dicsőséges forradalom” se.

Szerzőnknek nincs nagy véleménye a rendszerváltók akkori teljesítményéről, így egyenesen „a magyar rendszerváltás alapjellegzetességének” tekinti, hogy „jóllehet voltak belső erők, amelyek kívánták, [de] nem ők vívták ki”. A sommás megállapítás bizonyosan tévedés, az akkori Ellenzéki Kerekasztal erői nélkül bizonyosan más ívet írt volna le a változás.

Sokkal helytállóbb viszont az a megfigyelése, hogy a rendszerváltás idején a lakosság túlnyomó többségének reményei és aspirációi főképpen a fogyasztáshoz kapcsolódtak. Ez magyarázza a társadalom („a fogyasztók”) gyors és mély csalódását a változásokban. Éppen ezért van, hogy az egymással versengő magyar pártok jobbára csak a fogyasztót látják a választóban, és ígéreteikkel egymásra licitálva próbálják megpuhítani őt. Aminek az a következménye, hogy a szavazók a fogyasztói üzenetek mellett csak nagyon erős (nacionalista, profetikus, jövőkultikus) hatásokra reagálnak. Ez ad választ arra, hogy miért képes összecementeződni a legprimitívebb, a 3,60-as kenyér szintjén lévő fogyasztási (leegyszerűsítve: baloldali) populizmus, illetve a messianizmusra és a nacionalizmusra alapuló (leegyszerűsítve: jobboldali) populizmus.

Zádori Zsolt

Itthon

Ki a kedvenc politológusa? Válasszon magának!

Tudós szerzők szerint a politológus éppúgy gyűjtőfogalom, mint az orvos, a jogász vagy a közgazdász. Akár ötféle szerepben is tündökölhet, vegyítheti, felcserélheti azokat, de csak akkor, ha a határok láthatóak maradnak. Függetlenség? Elfogulatlanság? Szakszerűség? Lényeglátás? A magyar szakma az öndefiníciójával küszködik.

Sorkövető

Orbán és Gyurcsány „közös múltja”. Közös múltja?

Az 1989-es emlékezések dömpingjét hozza az esztendő. A húsz évvel ezelőtt történtek felidézése nem csak a rendszerváltáshoz, hanem a harmadik köztársasághoz fűződő viszonyunkról is tanúskodik. Két kép, címlap és hátoldal Gyurcsányról és Orbánról.

ISSN Sorkövető

Hogyan „szívatják” a szegényeket?

A feketemunka közelebb visz a piachoz, mint a közmunka. A szocialisták között is iszonyúan fertőz a náci gondolkodás, a rasszizmus. A miskolci rendőrkapitányt ki kellett volna rúgni. A gyerekszegénység ellen elköltött milliárdok nem a gyerekekhez jutottak. Ferge Zsuzsa társadalomkutató rosszkedvű és zaklatott interjút adott a Beszélőnek.

ISSN Sorkövető

A közgazdászoknak nem volt receptjük a rendszerváltáshoz

Közép-Kelet-Európában egyszeri, egyedi történelmi folyamat volt a rendszerváltás, aminek leírására és segítésére nem állt készen a közgazdász szakma meg a nemzetközi intézményrendszer. Nem vol receptjük. De másnak se nagyon. A helyzet a „rendszervákuum” megszűnte óta sok tekintetben megváltozott – véli Csaba László közgazdász.

Sorkövető

Mit szúr el az értelmiség a rendszerváltás óta?

Mi tehetett volna a rendszerváltás idején és utána a kelet-európai értelmiség? Milyen strukturális problémákkal kellene szembesíteni a társadalmat ma? Szalai Erzsébet szociológus szerint egy időre eltűnt, de mostanában újra születőben a rendszerkritikus értelmiség, és új utakat kínál. Ő bizakodik, míg mások kétkednek az entellektüelek élharcos szerepét illetően.

Sorkövető

„Nincs. De igény, az lenne rá.” Szélsőjobbos választási esélyek

A szélsőjobboldali veszély a rendszerváltás óta terítéken van. Ehhez képest eddig egyetlen ilyen pártnak egyetlenegyszer (a MIÉP-nek 1998-ban) sikerült bekerülnie a parlamentbe. Pedig vizsgálatok bizonyítják, „igény, az lenne rá”, mert a magyar lakosság tizedének szélsőjobbos a politikai attitűdje. A választási rendszer azonban gátat szab a radikális nyomulásnak.

Sorkövető

Röhögjünk a politikusokon, jót teszünk velük

A fenségesség és a nevetés, a tisztelet és a röhögés összeér az igazságban, a vallásban – és a politikában – véli Balázs Zoltán politológus. Az udvari bolond a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, amit a nevetés tesz elevenné.

Létrejött a Nemzeti Amnézia Intézet

Létrejött a Nemzeti Amnézia Intézet

Itt a Facebook nagy terve: egyesével vadásszák le a zaklatókat

Itt a Facebook nagy terve: egyesével vadásszák le a zaklatókat

Barcelona polgármestere párbeszédre szólított fel a katalán válság rendezésére

Barcelona polgármestere párbeszédre szólított fel a katalán válság rendezésére

Zavargás volt egy máltai menekültközpontban

Zavargás volt egy máltai menekültközpontban

Tornádó söpör végig Amerikán, több tízezer háztartásban nincs áram

Tornádó söpör végig Amerikán, több tízezer háztartásban nincs áram

Meghallgatták mikrofonnal 89 ember térdét – hasznos, mint a hidaknál

Meghallgatták mikrofonnal 89 ember térdét – hasznos, mint a hidaknál