Mint a disznók, komolyan mondom, mint a disznók. Állandóan fetrengenek, mintha az ólban lennének, meg lökdösődnek, csúszkálnak, vetődnek, mintha trambulinról ugrálnának. Hát, ezek közül nekem nem kéne senki. Ezt a játékos-megfigyelői státuszomból kifolyólag kell megállapítanom, mert a Lőrinc mondta, hogy Aranka, maga csak figyeljen, csak figyeljen, tartsa nyitva jól a szemét, nézze, hogy kire van szükségünk. Nem értem, hogy ezek közül miért lenne szükségünk bárkire is, nálunk a csapat Felcsúton sokkal rendesebb gyerekekből áll, majdnem az összes úgy adja vissza a mezét, ahogy a mérkőzés elején fölvette, csak néhányan szokták a szünetben leenni. Arról nem is beszélve, hogy nem rúgnak akkorákat szegény labdába, mint itt ezek, sokkal jobban kímélik az egyesületi tulajdont.

Szóval, szerintem ezért fölösleges nekünk városról városra röpködni, de csinálom, mert a Lőrinc mondta, még, ha roppant fárasztó is. Most már tényleg alig állok a lábamon. Amikor a Lőrinc kihozott minket abból a fogdából, akkor egyből elvitt valami hotelbe, de csak annyi időm maradt, hogy kitakarítsak, meg átvetettem az ágyakat, már jöttek is, hogy repülünk Manauszba, vagy hova. Onnét meg Riódezsnéróba, azután Szalvador és a többit már meg sem tudom jegyezni. Mindenhol átvágjuk magunkat azon a rengeteg őrülten, akik kifestve nyomakodnak a bejárat felé. Komolyan mondom, mintha jelmezbálban lennének vagy mi. Akkor fölmegyünk ilyen teraszféleségre, ahol színes italokat hoznak, és onnan kell nekem figyelni, hogy mi történik a pályán, de már tényleg nagyon fáradt vagyok. Egyszer– bevallom – el is szunyókáltam, csak arra riadtam, hogy körülöttem üvöltöznek, hogy aszongya, Müller, Müller, a Lőrinc meg mondta, hogy Jajjaranka (mindig azt mondja, hogy jajjaranka), vegyen ebből, úgy jobban fogja bírni, amikor visszaérünk a hotelbe, beszédem lesz magával. Mondtam, hogy köszönöm, nem szeretem a porcukrot, a hotelben meg csak nem lesz annyi tennivaló, legföljebb nem mosom ki a törülközőket.

Nem is mostam ki, mert fölsöpörni is alig tudtam, már érkezett a Lőrinc. No, Aranka, mondta, most jött el a maga ideje. Elmesélem, hogy mi lesz a feladata. Tudom – így én –, csak figyeljek. Igen, igen, felelte, de van itt még más is. Jajjaranka, rakja már le azt a seprűt, nem maga itt a fesziliti menedzsment, tehát, mint tudja, a Főnök majd megveszik a fociért, ha tehetné, leigazolná a Messit, csak a nyamvadt katalánok nem akartak atomerőművet építeni, így kútba esett a díl, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy értelemszerűen a helyszínen akarja nézni a VB-t, de azok a nyomorultak egyből betámadnák, hogy csak a hobbijának él, meg hogy le se szarja az államügyeket, ami nem igaz, mert pont, hogy leszarja. De ezeknek semmi se szent, csak szaglásznak, meg kitúrják a szállodaszámlákat, a szánalmas lúzerek, csak irigykednek, hogy másnak megszaladt, nem én tehetek arról, hogy egy szaros Rolexre nem futja nekik, mindegyiknek legszívesebben földugnám a Chopard-kollekciómat, de kár beléjük, még a Giorgio Armani gatyám tisztítását sem bíznám rájuk, pedig az nem egy vaszisztdász. Hát, ki tiltotta meg nekik, hogy érvényesüljenek, nem kell mindig pofázni, és akkor előbbre jut az ember, mint a Jani, vagy a Tóni, azok ismerik a dörgést, van is mit a Henessybe aprítaniuk. Bár a Tónit is kikezdték a Louis Vuittonjáért. Mit tehet ő arról, hogy nem szimatszatyorral megy vásárolni. Ez az élet rendje, van, aki fenn van, és vannak a jobbágyok. Csak nem gondolják, hogy a Főnök majd pont miattuk mulaszt el egyetlen másodpercet is?

Szóval azt találtuk ki, hogy odahaza, a kontinensen beállítunk egy dublőrt, aki majd nyilatkozik meg ilyenek. Hibázni nem nagyon tud, olyanokat, hogy Európa az európaiaké még egy negyedrangú Vona Gábor-imitátor is ki tud préselni magából két kutyasimogatás között. Meg csinálunk a parasztoknak egy nagy Omega-koncertet is, hogy ne érjenek rá mással foglalkozni. A Főnök meg mindeközben itt lesz velünk, de az túl föltűnő volna, ha állandóan ott kolbászolna egy csávó körülöttünk, még ha el is van maszkírozva. Ezért aztán már jó előre kiszivárogtattuk a forfortúnak, hogy nagy erőkkel keresünk tehetségeket a brazil állami bajnokságokban, és maga mindig bemutat majd egy újabb jelöltet a Paulistából vagy a Cariocából, akivel az adott meccsen tárgyalunk, majd egy kicsit mindig igazítunk a külsején. Érti?  Biztos, hogy nem kér ebből a cuccból?

AFP / Francois Xavier Marit

Nem kértem, de érteni se értettem. Bár szólni se mertem miatta. Hogy kit kell majd bemutatnom, meg kinek? Eddig csak arról szólt a munkaköri leírás, hogy figyelnem kell, most viszont minden alkalommal hozzánk szegődik egy fiatalember, a Lőrinc meg mindig fennhangon azt mondja, hogy Jajjaranka, milyen ügyes, hogy már megint talált egy játékost, és onnantól együtt nézzük a meccset. Meg kell jegyeznem, hogy ezek a fiatalemberek nagyon hasonlítanak egymásra, csak a hajuk színe más mindig, és ahogy belenyúlnak a zsebükbe, és elővesznek egy újabb adag szotyolát – ez a mozdulat annyira, de annyira ismerős.