Könnyű dobálózni a sporttörténelem szóval, de Tadej Pogacar idei teljesítményére nincs más kifejezés. Olyan persze már korábban is előfordult az országúti kerékpározás történetében, hogy egy-egy évben egy versenyző dominált. Az is biztos, hogy idén a szlovén legenda több nagy riválisa sem volt igazán önmaga egy-egy bukás után. De arra, hogy egy embernek ekkora fölénye legyen külön-külön szinte minden versenyen, ahol elindul, és a tavasz elejétől az őszi szezonzárásig domináljon, ráadásul úgy fullasszon unalomba egynapos és háromhetes versenyeket egyaránt, hogy azt mégis élvezet legyen nézni pusztán azért, amit ő csinál, arra évtizedek óta nem volt példa.

Nagyon sokat lehet sorolni a számokat – tényleg impozáns az, hogy a világranglistán Pogacarnak több pontja van, mint a második és a harmadik helyezettnek együtt, az országok világranglistáján pedig a 9. helyhez volna elég annyi pont, amennyit ő egymaga gyűjtött. A történelem során harmadik versenyzőként nyerte meg a Tour de France-t, a Giro d’Italiát és a világbajnokságot ugyanabban az évben. De ez még nem is mutatja azt, hogy a versenyeit hogyan nyerte, milyen szinten verte tönkre a teljes mezőnyt.

2024-ben azok a versenyek, ahol ő is ott volt, nagyjából arról szóltak, hogy mindenki azt várta, Pogacar mikor indul meg, majd onnan másnak esélye sem volt. A hat évvel ezelőtti Tour-győztes Geraint Thomas a Girón arról beszélt, amikor Pogacar megindult, azért nem követte senki, mert ő egy másik világ, tudják, hogy úgyis annyival nyer, amennyivel akar. A világbajnokság után pedig az a Remco Evenepoel nevezte őt az egyetlen, győzelmet érdemlő versenyzőnek, akinek amúgy lehetne néhány szava a „ki az év legjobbja” kérdésben, hiszen idén az olimpián a Pogacar nélküli mezőnyversenyt és az időfutamot is megnyerte. Képzeljük el, mi lenne, ha a világ egyik legjobb focistája azt nyilatkozná egy vb-döntő előtt, hogy elégedett a második hellyel, mert tudja, hogy úgysincs ennél többre esélye – na ez ez a szint.

Egy kerékpáros szakblog poénkodott ezen úgy, hogy összeállította a teljes listát 2024 olyan versenyeiről, amikor Pogacar támadására valaki válaszolni tudott: Tour de France, 11. szakasz, a kétszeres Tour-győztes Jonas Vingegaard tartotta vele a lépést. És ennyi.

Pogacarnak 2024-ben volt honnan visszajönnie – az ő szintjén már gyengének számított az, hogy két győzelem után 2022-ben és 2023-ban is csak második lett a Touron. Az idei év azonban nagyon más volt.

Az év első nagy európai versenyén, a március eleji Strade Bianchén rögtön brutális erődemonstrációt tartott. Az ilyen egynapos versenyeknek általában az a forgatókönyve, hogy az utolsó száz kilométerre kialakul az esélyesek csoportja, ott pedig minél tovább próbál mindenki spórolni az energiájával, hogy valamikor pár tucat kilométerrel a vége előtt megcsinálják azt a szökést, amivel néhányan elmehetnek a célig. Ehhez képest Pogacar 81 kilométerrel a cél előtt egyedül támadott – ilyet azok a nagyjából esélytelen versenyzők szoktak csinálni, akik abban reménykednek, hogy a nagyok túl sokáig figyelnek egymásra. Ő viszont végigment, folyamatosan növelte az előnyét, és míg korábban 42 másodperc volt a versenyen a legnagyobb különbség az első és a második helyezett között, ő 2 perc 44 másodperc előnnyel győzött.

„A legsokkolóbb talán Pogacar teljesítményében az, hogy nem mennyire nem sokkoló. Már azt várjuk el, hogy Pogacar egyszerűen mindent meg tud csinálni, bármennyire is ellentmond ez a kerékpárversenyzés normális törvényeinek és logikájának” – írta le ennek a szökésnek a felénél a Cyclingnews élő közvetítésének tudósítója, és még fogalma sem volt, mi minden jön idén ez után.

Következhetett a Milánó – San Remo, amelyen harmadik lett. Ez gyengébb a saját eredményeihez képest, de nem drámai vereséget jelentett: ez a sprinterek egynaposa, a klasszikus egynapos- vagy háromhetes-menők esélyei szinte mindig rosszabbak. Másnap elutazott a Katalán Körversenyre, és a hét szakaszból négyet megnyert, az összetettben esélyt sem hagyott senki másnak. A többi tavaszi nagy egynapos közül a Liege-Bastogne-Liege-t vállalta be, és tükörsimán nyerte: 34 kilométerrel a vége előtt támadott, senki nem volt képes követni, végül 99 másodpercet vert a második helyezettre, két percet a többi esélyesre.

Ekkor már lehetett tudni, hogy az igazi célja a Giro-Tour dupla győzelem, ami Marco Pantani 1998-as duplázása óta nem sikerült senkinek. A Giróra úgy érkezett, hogy mindenki úgy számolt, ő és Geraint Thomas meccselhetik le az összetett győzelmet – ehhez képest Pogacar a második szakaszon átvette az összetett vezetést, a 7. szakasz, egy időfutam után már két és fél perc előnye volt, a hegyi szakaszokkal telipakolt utolsó héten pedig lépésről lépésre 9:56-ra növelte az előnyét a végül második Daniel Martinezzel szemben. Nem csak az volt a megdöbbentő, hogy hat szakaszt nyert meg, hanem az, ahogyan mindent be akart húzni: a teljesen biztos végső győzelem tudatában is újra meg újra támadott szinte minden hegyi szakaszon, és minden bejött neki, szinte elképzelhetetlen különbségekkel verte a teljes mezőnyt.

Sajnos a tavasszal még az is kiderült, hogy a Tour annyira várt Pogacar-Vingegaard párharca idén nem lesz az igazi: az áprilisi Baszk Körön a sportág történetének egyik legcsúnyább tömegbukásában Vingegaard eltörte a kulcscsontját, több bordáját és a tüdeje is megsérült. Az is csodával határos volt, hogy a Tour rajtjára egyáltalán rendberakták és el tudott indulni, de ez innentől részéről csak a kármentésről szólhatott.

Így aztán a szupersztárok összecsapásának beharangozott Tour egészen unalmas lett: Pogacar a negyedik szakaszon az élre állt, és maradt is ott mindvégig, hat szakaszt nyert meg, a végül második Vingegaardot hat perc előnnyel győzte le, a negyedik helyezett előtt pedig egészen sokkoló 19 perc volt az előnye (focis példával: ez olyasmi, mint mondjuk 5-0-ra nyerni egy vb-döntőt). Közben megdöntött még néhány rekordot, például a Plateau de Beille csúcsára három perccel gyorsabban ért fel, mint a történelem eddigi legjobb ideje, amelyet még Marco Pantani ért el.

Többen felvetették, hogy vagy az olimpiát vagy a Vueltát kellene megpróbálnia ez után – brutális sporttörténelem lett volna, de Pogacar érezte, hogy ez túlzás lenne még tőle is, inkább a pihenésre és az őszi formába hozásra szánta a Tour utáni két hónapot. Szeptember közepén tért vissza, és ekkor látszott, hogy ő sem tökéletes: a québeci egynaposon úgy lett hetedik (az idei legrosszabb összetett eredménye volt ez), hogy saját elmondása szerint is hibás döntést hozott, amikor túl későn próbált támadni, így a sprinterekkel teli főmezőny utolérte kicsivel a vége előtt. Két nap múlva Montrealban viszont újra a régi forgatókönyvet láthattuk: pár tucat kilométerrel a vége előtt Pogacar elment, és senki más nem volt képes még csak megközelíteni sem.

Így fordultunk rá a szeptember végi világbajnokságra, ahol még egy szintet sikerült feljebb lépni a hihetetlen teljesítményben. Pogacar úgy nyerte meg a vb-t, hogy 100 kilométerrel a vége előtt indította el a győztes támadását. Erről utólag azt nyilatkozta, hogy elsőre ő is „hülye ötletnek” gondolta, csak egy veszélyes csoport kialakulására akart reagálni. Az is igaz, hogy Québec példája mutatta, neki korán kell indulnia, de a 100 kilométeres támadás a teljesen őrült kategória.

A cél ez után az lett, hogy megdöntse az egy év alatti 25 győzelmet jelentő világcsúcsot. Október elején a másodvonalbelinek számító Giro dell’Emilia megnyerésével már majdnem ott tartott, azonban a cél elszállt, amikor a Tre Valli Varenisét az életveszélyes időjárás miatt leállították. Innentől maradt a csúcsbeállítás célnak, az európai szezonzáró Il Lombardián. Ott pedig minden úgy történt, ahogy ő eltervezte és ahogy a riválisai is pontosan látták, hogy történni fog: 48 kilométerrel a vége előtt megindult, majd három percet vert a második Evenepoelra, négy és felet az élbolyban mindenki másra.

A legnagyobb elismerést amúgy nem egy mostani riválistól kapta: Eddy Merckx azt mondta, Pogacar jelenleg jobb, mint ő. Márpedig a 79 éves belga legendát leginkább úgy lehetne bemutatni, hogy teljes a konszenzus abban, hogy ő volt a tökéletes kerékpárversenyző, akihez fogható nemhogy nem volt, hanem soha nem is lesz – Merckx elég szerény maradt, amikor Pogacart maga fölé helyezte, mert azt nem említette meg, hogy ő 13 szezonon át tartott pár kis megingással ilyesmi formát, de önmagában az sokat elmond, hogy ők ketten egy mondatban szerepelhetnek.

Az biztos, hogy azt a dominanciát, hogy minden versenyen, ahol elindul, lehet tudni, hogy megnyeri, utoljára tényleg azok láthattak, akik az 1960-70-es években Merckx versenyzését nézték. A nagy kérdés most az, hogy meddig lehet ezt a szintet fenntartani. A kerékpársport óriásit fejlődött az elmúlt pár évben a táplálkozástudományban és a regenerálódás megtervezésében, ebben pedig Pogacar most a mezőny előtt jár – ő maga nyilatkozta azt, hogy pár éve még senki nem lett volna képes óránként 90 gramm szénhidrátnál többet bevinni brutális hasmenés nélkül, most már kidolgozták, hogy egy nehéz szakaszon óránként 120 grammig el tudjon jutni. Azt is gyakorlatilag percről percre felépítik, hogy a versenyen kívüli élet hogyan nézzen ki, hogy minél gyorsabban visszatérjenek a sportolók a csúcsformához. A következő évek nagy kérdése lesz, mikor jut el a többi csapat ugyanerre a szintre, mert azért nem lehetetlen a küldetés. És persze az, hogy ugyan az egynaposokon Pogacarnak nincs most ellenfele, de mi történik majd akkor, amikor a háromheteseken egy teljesen egészséges Vingegaarddal kell egymás ellen mennie.