Huszonnyolc évig állt a berlini fal, amely Nyugatot és Keletet választotta el 1961. augusztus 13. és 1989. november 9. között. Története embertelen és véres volt, időnként tragikomikus jelenetekkel tarkítva. A kommunista rezsim azután kényszerült a fal felépítésére, hogy a kelet-németek példátlan számban kezdtek menekülni saját országrészükből a hatvanas évek elején. Csak 1961. augusztus 4-én 60 ezren mentek át nyugati területre, pár nappal később pedig már épülni is kezdett a berlini fal.

Hivatalosan az NDK-ban mindig is cáfolták, hogy azonnali tűzparancs lenne a menekülőkre, pedig 2007-ben előkerült az első ilyen dokumentum a Stasi, a hírhedt kommunista állambiztonsági szolgálat levéltárából. Egy olyan katona anyagában bukkantak a dokumentumra a történészek, akit a Stasi épített be a határrendészek közé. A katonának az volt a dolga, hogy saját kollégáit figyelje, leleplezze, vagy akár le is lője, ha át akartak volna szökni a határon - az erről szóló dokumentumot először a Magdeburger Volksstimme című lap közölte. Az azonnali tűzparancs nőkre és gyerekekre is érvényben volt, ha határőrökkel együtt próbáltak szökni.

1. Az első sikeres katonai szökés

Hogy miért volt erre szükség? A válasz egyszerű: maguk az NDK katonái, határőrei, a besorozott fiatalok sem hittek túlzottan saját rendszerükben, és a fal építésének kezdetén máris maguk is szökni kezdtek nyugatra. Az első ilyen sikeres menekülés 1961. augusztus 15-én történt, vagyis két nappal az építkezés kezdete után - erről a Checkpoint Charlie múzeum kiadványa emlékezik meg. (A Checkpoint Charlie volt az egyik legismertebb átjáró Kelet- és Nyugat-Berlin között.) 1961. augusztus 15-én ugyanis egy fiatal határőr hirtelen futni kezdett, majd eldobta fegyverét is, hogy gyorsabban juthasson át Nyugat-Berlinbe. Ez végül sikerült is neki. A nyugat-berlini rendőrőrs előtt, ahová hamarosan megérkezett, hatalmas tömeg verődött össze, ezért a menekült határőrnek ki kellett állnia az emberek elé, hogy még egyszer láthassa őt az odasereglő nézőközönség. 

2. A legkomikusabb szökés

Nyugat- és Kelet-Berlin határa időnként egészen abszurd helyeken húzódott. A Bernauer Strassén például az ott álló házak még Kelet-Berlinnek számítottak, de a járda már Nyugat-Berlin volt, vagyis ha valaki kiugrott az épületből, egyszerűen átjuthatott. A keletnémet hatóságok későn eszméltek, és mire elkezdték befalazni az ablakokat a Bernauer utcában, még mindig sokan próbálkoztak a meneküléssel. Először a földszinti ablakokba raktak téglákat, de a felsőbb emeletekről még mindig megpróbáltak átugrani Nyugat-Berlinbe a menekülők. Egy 77 éves asszony túl sokáig álldogált az emeleti ablakban, nem akart leugrani a nyugat-berlini járda fölött kifeszített vászonra. Addig várt, amíg a lakásba betörtek a keletnémet határrendészek, és a kezét fogva megpróbálták visszatartani, illetve az ablakba visszahúzni az ekkor már a párkányon lógó nőt. A járdán összegyűlt nyugat-berliniek miatt végül az NDK-s rendőrök elengedték a nő kezét, aki leugrott, és szerencsésen landolva, épségben átjutott "a határon".  

3. Súlyos sérülések és halálos áldozatok a Bernauer Strassén

A Bernauer Strassén azonban nem mindenki jutott túl baj nélkül. Egy hatéves kisfiú sikeresen ért ugyan földet a harmadik emeletről kiugorva, de apja gerincsérülést, anyja súlyos belső sérüléseket szerzett az ugrás után. És ők még viszonylag jól jártak - az apa később úgy nyilatkozott, másodszor is leugrana -, de négyen elvétették a kifeszített vásznat, és életüket vesztették 1961 augusztusa és októbere között az ugrási kísérletek közben. Végül ezt a Bernauer Strasse-i épületsort lebontották az NDK-s hatóságok, ahogyan sok más épületet is, ahonnan elvileg lehetséges lett volna a szökés nyugatra. Egy evangélikus templomot például csak 1985-ben robbantottak fel, pedig az akkor 101 éves épületet már sok éve lezárták a hívők elől, mivel közvetlenül a határzónába esett. (A város kettéválasztása előtt egyébként egy nyugat-berlini gyülekezet használta a templomot.)

4. Szovjet (ál)egyenruhában 

Egy fiatal lány szovjet egyenruhát varrt három barátjának. A lány egy autó műszerfala alá rejtett búvóhelyen húzódott meg, a három "szovjet katona" pedig hevesen tisztelegve hajtott át az ellenőrzőpontokon. Baj nélkül átjutottak.

5. Teherautóval és busszal a falnak

A berlini falat 1989-ig folyamatosan erősítették a kelet-német hatóságok. Kiderült ugyanis, hogy nem elég befalazni vagy lebontani a Bernauer utcában a házakat, nem elég felrobbantani a templomokat, a szögesdrót és a sima beton sem elég erős akadály. Éppen ezért tankcsapdaszerű akadályokat, barrikádokat építettek, néhol vastagították a falat, és mindenféle műszaki megoldást bevetettek, nehogy átszökjenek az NDK-sok. Amíg viszont nem volt elég erős a fal, teherautóval is sokan próbálkoztak. Klaus Brüske például halálos sebet kapva hajtott át a falon. Oldalról eltalálták ugyanis a határőrök a sofőrt, ám ő sebesülten is átvitte a menekülőket, akik épségben meg is érkeztek. Az eset 1962. április 18-án történt. Az ilyen teherautós szökési kísérletek csak a fal történetének első évében voltak sikeresek, mert később megerősítették a "védelmi vonalat" a határrendészeti szervek.

1963. május 12-én egy busz utasaival együtt próbált áthajtani a műszaki záron, ám egy sorompó előtt kénytelen volt végül megállni. Száz méteren át lőtték a buszt a határőrök, szinte minden oldalról. A benne ülők a földre vetették magukat, sokan súlyos sérülést szenvedtek, senki sem jutott át végül Nyugat-Berlinbe.

6. Elvérezve a falon

Az egyik legtragikusabb eset 1962. augusztus 17-én történt. Peter Fechter lövést kapott, amikor megpróbált átmászni a falon. Ám hiába kiáltott segítségért, az NDK-s határőrök nem jöttek elő. Végül elvérzett a menekülni próbáló férfi. A határőrök csak 50 perc múlva mentek érte. A nyugat-berlini rendőrök megpróbáltak kötszert átdobni neki, életüket is kockáztatva, de Fechter már túl gyenge volt ahhoz, hogy bekötözze saját sebeit.

7. Nemcsak Berlinből szöktek: menekülés hőlégballonnal és mini-tengeralattjáróval

1968. szeptember kilencedikén egy menekülő a saját maga által épített mini-tengeralattjáróval szökött át a Keleti-tengeren Dániába. A 25 kilométeres út öt órán át tartott. A feltalálót, ahogy megérkezett Nyugat-Németországba, azonnal leszerződtette egy NSZK-s világcég, és a tengeralattjárót szériamodellé fejlesztették. Sportolásra és mentési műveletekhez is hasznosan alkalmazták később világszerte.

1979. szeptember 16-án két család szintén saját konstrukciójú hőlégballonnal jutott át az NSZK-ba. A 40 kilométeres utat 28 perc alatt tették meg. Amikor a határ fölé értek, három fényszóróval pásztázták őket, de a családnak sikerült 2600 méter magasra emelkednie, és sikeresen átjutnia. A hőlégballon az Európában épített addigi legnagyobb volt, 25 méter magas. A két család tagjai egyáltalán nem értettek a repüléshez, ezért szakkönyvekből néztek utána, hogyan kell hőlégballont készíteni.