Bár a 3D-s megjelenítésről már régóta beszélnek, a mérnököknek számos akadályt kellett legyőzniük a kereskedelemben is kapható 3D-s tévék létrehozásáig. Valójában pedig még ma sem ért véget a háromdimenziós megjelenítés fejlődése, sőt igazából csak mostanában kezdődik a készülékek robbanásszerű elterjedésének korszaka.

A 3D-s kép titka
De hogyan is áll elő  a 3D-s kép? Tulajdonképpen az emberi agyat csapják be a mérnökök, kihasználva látószervünk működését. A magunk előtt látottakat azért képes térben elhelyezni agyunk, mert a két szem egymástól kicsivel eltérő képet közvetít központi szervünk számára, ezzel biztosítva a mélységérzetet. Amennyiben ezt a trükköt el tudjuk játszani az egyébként síkban elhelyezkedő digitális tartalmak megjelenítésénél is, agyunk úgy fogja feldolgozni a látottakat, mintha azok valóban három dimenzióban bukkannának fel előttünk.

Az alapelv tehát egyszerű, mégis többféle 3D-s megjelenítés létezik. Legtöbbjük a néző számára kétféleképpen fogadható be: vagy szüksége van egy segédeszközre a megjelenítőn kívül (sztereo 3D), vagy anélkül, a kijelzőbe beépített módon történik a térhatás létrehozása (autosztereo 3D). Előbbi esetben passzív (anaglif vagy polarizációs) lencsék, illetve aktív shutter szemüveg segítségével válik háromdimenzióssá a kép, míg utóbbi speciális kialakítású, úgynevezett autosztereoszkóp televíziók, monitorok révén érhető el az említett hatás.

Szemüveget a nézőnek!
A legegyszerűbb megoldás az anaglif 3D-s szemüveg, amellyel gyakorlatilag bármilyen televízión elérhető a térhatás. Hátránya, hogy a kvázi szűrőként funkcionáló lencsék nem engedik át az összes, eredetileg megjelenített színt: a vörös-cián változat 70 százalékos, a magenta-zöld típusú  90 százalékos színhűségre képes. A két technika ráadásul inkompatibilis egymással: a vörös-cián színeltolással készített filmek nem válnak háromdimenzióssá magenta-zöld szemüveggel (ez természetesen fordítva sem működik).

Kifinomultabb megoldást nyújtanak a polarizációs szemüvegek, amelyek azonban továbbra is passzív módon szűrik a szemekbe érkező fényt. Emiatt relatíve olcsónak számítanak, viszont a megjelenítés meglehetősen drágává válik. A különböző polaritású fényeket ugyanis többnyire két projektorral hozzák létre, emellett speciális, a fény beállított polarizációját nem változtató vetítővászonra is szükség van. Létezik kompakt, nemcsak a mozi termekben, hanem otthon is elférő változata: ezek az LCD televíziók úgynevezett polárszűrő réteggel kerülnek forgalomba. A 3D-s látványért azonban ilyenkor is áldozatot kell hozni, igaz, nem a színhűség tekintetében: a polárszűrős tévék felbontása feleződik.

Mintha parányi redőnyöket tennénk egymás mellé, úgy működik az aktív shutter szemüveg. Az egyes lencsék egyszerre soha nincsenek „nyitva” a térhatású  filmek nézése közben: hol az egyik, hol a másik takarja el a televízió  képét a néző elől. Mindezt azonban nagyon gyorsan teszi; a másodperc százhúszad részéig tartó szüneteket nem fogja fel a szem - agyunk folyamatos (ám egymástól kicsit különböző) képet lát mindkét látószervünkön keresztül. Ebből következően olyan kijelzőt igényel a rendszer, mely másodpercenként (legalább) 120 képkockányi, azaz 120 Hz-es frissítésre képes. Ehhez a ma kapható  legtöbb monitor és televízió nem képes felnőni: előbbiek többnyire 60, utóbbiak 100 Hz-es értéke nem elég gyors a 3D-s megjelenítéshez. A legújabb készülékek között azonban már találunk ilyeneket, amelyekhez egy további kiegészítő, a szemüveg vezérlője is tartozik. Ez határozza meg, mikor és mennyi időre kell takarni az egyik, majd a másik szemet.
Az aktív shutter szemüveget alkalmazó tévék esetében sem a színhűség, sem a felbontás csökkenésével nem kell számolni, így egyértelműen ezeknél a legjobb a képminőség. A magasabb ár mellett azonban van még egy hátrány: az emberek pár százaléka érzékeny a gyors képváltásokra, ami különböző fizikai, egészségügyi tünetekkel járhat: szédülés, émelygés, fejfájás kísérheti a térhatású filmek megtekintését.

 Lencséket a tévére!
A fent említett megoldások közös hátránya, hogy a mélységérzet kialakításához kiegészítő eszközre van szükség. Sokan kényelmetlennek tartják a szemüveg használatát, különösen azok számára jelent problémát, akik már eleve, a hétköznapi életük során is látásélesítő segédeszközt használnak. Az autosztereoszkóp technika pont ezt tartja szem előtt: úgy biztosít térhatást a nézők számára, hogy ahhoz semmilyen extra szemüvegre nincs szükség.

A háromdimenziós látvány élvezetéhez a kijelző felületét speciális feltételeknek megfelelően alakítják ki: a pixelek egy részét egyik, más részüket másik szemünk képes csak látni. Nem kell tehát eltakarni egyik látószervünket sem, ám ennek nagyon komoly ára van. Roppant precíz kialakítása miatt csak nagyon behatárolt távolságból és szögből bontakozik ki a térhatás a néző számára, ha ebből elmozdul, akár közelebb, akár távolabb ül a készüléktől, rögtön „szétesik” a kép. Ez egyrészt élvezhetetlenné teszi a filmet, másrészt megterhelő a szemnek, ami hamar fejfájáshoz vezethet.

Rivalizáló technológiák
Leginkább kiforrottnak a maga nemében az anaglif megoldás számít, ám színtorzításbeli tulajdonsága annak ellenére elavulttá teszi a technikát, hogy az bármilyen, már megvásárolt (színes) készüléken képes a 3D-s hatás „elővarázslására”. Legkevésbé pedig az autosztereoszkóp televíziók állnak készen a fogyasztók kegyeiért folytatott harcra: nagypontosságú kialakításuk miatt roppant drágák, így csak kuriózumszámba menően lehet velük találkozni. A Philips például eredeti tervei szerint 2011-re készült volna el saját megoldásával, ám a háromdimenziós megjelenítésre való lassú átállás miatt a holland vállalat bizonytalan időre leállította a készülék fejlesztését.

A 3D-s forradalom egyértelműen a passzív polarizációs és az aktív shutter szemüvegek vetélkedésével bontakozik ki. Jelenleg utóbbi technológia számára áll a zászló, a 3D-s HDTV-k szinte mindegyike aktív kitakarású látóeszközzel együtt teszi lehetővé a háromdimenziós látványvilág megjelenítését. Az elkövetkező egy-két évben azonban a passzív technikát alkalmazó televíziós készülékek is meg fognak jelenni a piacon, amint a gyártók kellő mértékben tudják növelni a felbontást.

Plazmára voksol a Panasonic, a Sony és a Samsung pedig az LCD technológia mellett teszi le a voksát. Az LG mindkét megjelenítő eljárást alkalmazza idén debütáló  televízióiban, látható tehát, hogy az évek óta tartó  „Plazmát vagy LCD-t?” kérdés mindmáig nem dőlt el. A folyadékkristályos technológia fejlődésével ugyan napjainkra jelentős előnyre tudott szert tenni a plazmamegjelenítőkkel szemben, utóbbiak számára viszont új lehetőséget jelenthet a 3D. Habár többet fogyasztanak riválisaikhoz képest, sokkal jobban teljesítenek az úgynevezett crosstalk hatás tekintetében (lásd keretes íeásunkat).

Mindazonáltal nincsen halálra ítélve a 3D a folyadékkristályos kijelzők esetében sem, mivel a jelenség többnyire csak a képi tartalom nagy kontrasztú pontjain vehető észre. Az újabb, 3D-re felkészített televíziók esetében a tovább csökkentett válaszidő jelentheti a megoldást (a képfrissítés frekvenciájának növelése értelemszerűen nem orvosolja/orvosolná a gondot).

Tyúk vagy tojás?
A fent említett vállalatok mellett természetesen szinte az összes szórakoztatóelektronikai gyártó képviselteti magát már megjelent vagy hamarosan debütáló tévékkel – egyfajta presztízzsé vált számukra a 3D-s készülékek fejlesztése. Kivételt képez a tudatosan távol maradó Sharp: a japánok pár hónapja sajtótájékoztatón mutatták be legújabb, Quattron névre keresztelt televízió-családjukat, amely a dimenziók számának növelése helyett az alapszínekhez toldott hozzá egyet, így téve részletgazdagabbá a sárgás képi tartalmakat. Habár a távol-keleti vállalat az elsők között, már évekkel ezelőtt kísérletezett a 3D-s megjelenítéssel, meg van győződve róla, hogy még nem érkezett el a technika ideje.

Ennek oka, hogy egyelőre kevés a 3D-s tartalmat sugárzó televíziós csatorna, hiszen még a HD-s adás is kuriózumnak számít (hazánkban a legismertebb nagyfelbontású műsor a Magyar Televízió jóvoltából nemrég közvetített labdarúgó világbajnokság volt). Egyre jobb azonban a helyzet az optikai adathordozón terjesztett filmek között: a kéklézeres adattároló technológiát felügyelő Blu-ray Disc Association már véglegesítette a háromdimenziós eljárással kapcsolatos szabványokat. Ehhez HDMI 1.4-es szabványt támogató Blu-ray lejátszó (illetve HDMI kábel) kell, ami rossz hír azoknak, akik már beruháztak egy modern otthoni szórakoztató központba: a két készüléket összekötő vezetéket mindenképpen cserélni kell.

Konvertálással is lehet segíteni a 3D terjedésén. Ebben az esetben egy valójában kétdimenziós tartalomból kerül előállításra a térhatású látvány, amely lehetőséggel a Samsung és a Toshiba termékei között lehet majd találkozni. Sajnos ez nem jelenti a tartalomhiány gordiuszi csomójának átvágását, mivel az átkonvertálással nem kapjuk ugyanazt a mélységérzetet, mint egy valód 3D-s tartalom esetében; inkább egyfajta köztes útnak, érdekességnek mondható a fejlesztés.

A jövő mindazonáltal a harmadik dimenzióé. Az LG, a Samsung, a Sony és a Philips bevallottan abban hisz, hogy 2012-re az általuk eladott televíziók fele már 3D-képes lesz. Igaz, ezeknek a készülékeknek a fő felvevőpiacát a gazdaságilag fejlett országok – Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Japán, Dél-Korea – lakói jelentik; hazánkban valamivel később fog változni a trend.
Ha további érdekes trendek is érdeklik az IT világából, lapozza fel a techline.hu szakmai támogatásával készült IT Plusz 2011 kiadványt, amelyet megvásárolhat az újságárusoknál vagy megrendelhet itt.