Az afrikai gőtehal (Protopetrus annectens) élőhelye rendszeresen kiszárad, ezért azt a túlélési technikát alkalmazza, hogy berágja magát a talajba. Testét ilyenkor tokká keményedő nyálkaréteg fedi, miközben tüdővel lélegzik - így akár egy évet is kibír.

Neil Shubin, a Chicagói Egyetem kutatója és csoportja most megállapította, hogy a gőtehal egyértelműen képes felemelni a testét a talajról, és "hátsó végtagjait" használva halad előre. Ezt a képességet korábban csak a korai négylábúakról feltételezték.

A gőtehal teste hosszúkás, függőlegesen lapított, angolnaszerű, testén két pár hosszú, fonalszerűen vékony úszó helyezkedik el. A tüdőshalról az a pletyka járta kutatók körében, hogy alkatát meghazudtoló módon képes ezekkel az uszonyokkal járni. Shubin csoportja ezért olyan kísérletet tervezett meg, ahol egy speciális tankban videóra tudták rögzíteni a halak mozgását.

A felvételekből kiderült, hogy a gőte gyakran használta hátsó uszonyait arra, hogy azokkal mintegy "lökdösve" magát haladjon előre a talajon, de váltva, járáshoz hasonlóan is használta az úszókat.

A tanulmányt az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) tették közzé.