Le kell szögezzek valamit:

utálom a FIFA-t, és csak vele tudok játszani.

És ezzel nem vagyok egyedül. A közösség évről évre egyre bosszúsabb: a játékot feláldozta a fejlesztő Electronic Arts (EA) a profit oltárán, a játékmenet minden évben tartalmaz nevetséges elemeket, amelyek teljesen felszámolják a szimulátor illúziót. Mégis, itt az október, és a megjelenés napján már pörög a lemez a gépben, és vélhetően ott is fog maradni a következő 12 hónapban. Ugyanis megint hatalmas ígéretekkel futott neki az EA az új évadnak, mi, rajongók pedig tárt karokkal vártuk, hogy újra csalódhassunk.

Kaszinó és idegbaj

Mielőtt azonban kitérek arra, hogy idén miért tépjük majd a hajunkat, muszáj beszélni a FIFA-jelenségről. Az EA abszolút monopolhelyzetben van a focijátékok piacán. (A konkurens PES-széria idén vérfrissítéssel és új fizetési modellel próbált versenyképes maradni, aminek az lett a vége, hogy a bírók a gyepben úsznak, Lionel Messi pedig úgy néz ki, mint az alvásparalízis-démon az ágyam végén.) Egy ilyen helyzetből pedig illik pénzt csinálni, pláne, ha te vagy az Electronic Arts, aki híres arról, hogy mikrotranzakciókon keresztül pay-to-win játékokat gyárt.

Így lett a FIFA zászlóshajója az Ultimate Team nevű játékmód, ami a gyerekkori fociskártya-gyűjtést ötvözi a meccsekkel, és a különböző sztárok jobbnál jobb lapjait úgy kell kombinálni a kezdő 11-ben, hogy aztán a mi csapatunkban legyen a legjobb az összhang, és le tudjuk győzni a többieket. És pont ahogy a valóságban, ezeket a kártyákat (melyekből a hónapok előrehaladtával egyre szürreálisabbakat álmodnak meg, hogy kitartóan izgalmas legyen a csapatépítés) különböző meglepetéscsomagokban vehetjük meg. Bár technikailag lehetséges több száz órát játszani értük és játékon belüli zsetonokból beruházni, a legkönnyebben ezekhez valódi ezrekért és tízezrekért cserébe juthatunk hozzá. Innentől ez zsákbamacska, tehát gyakorlatilag szerencsejátékról beszélünk, amiről nem én leszek az első, aki leírja, hogy addiktív és egészségtelen. Persze, lehet azt csinálni, hogy dafke nem adok pénzt az EA-nek, de vannak pillanatok, amikor az ellenfél drága pénzen vett, doppingon és koffeinen nevelt Kylian Mbappéja úgy szedi szét a védelmemet, hogy én is befizetnék egyre.

EA

A probléma viszont az, hogy a játékos pszichológiai zsarolása itt nem áll meg. Bár minden játékmódban megjelenik, az Ultimate Teamben a legsúlyosabb probléma az úgynevezett scripting, azaz a meccsek forgatókönyvezése. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy „az izgalmak fokozása végett és a valóság fordulatos meccseihez hasonlóan”

• a 45. és a 90. percben, ha egál van, vagy egy gól a különbség, gyakorlatilag bárhonnan lövünk kapura, az bemegy;
• 2-0-s vezetésnél a szupercsapatunkat titokban leváltja a Pintér Attila-féle magyar válogatott, elfelejtünk védekezni, és több labdát adunk el, mint az Adidas;
• ezzel párhuzamosan az ellenfelünk legrosszabb játékosai is úgy játszanak, mintha nem lenne holnap;
• ha pedig rangsorolásunk alapján sokkal jobbak vagyunk az ellenfelünknél, a „különbségek kiegyenlítéséért” élvezhetetlenné válik a játék, és csak akkor tudunk gólt szerezni, ha ordító hibát vét a másik.

És hogy mire jó ez? A válasz egyszerű: ha nagyot küzdve nyersz, akkor meg akarod tenni mégegyszer. Ha veszítesz, akkor újra meccsbe dobod magad, mert „most sikerülni fog.” És ezen nem segít az, hogy idén az Ultimate Team jutalomrendszerét is úgy alakították át, hogy egyedül a győzelmek számát veszi alapul a heti pénz- vagy csomagajándékok osztásánál, míg korábban a vereségek rontották a mérleget. És most a hétvégente rendezett tornák (ahova a jó hétközi szereplésünk alapján juthatunk be) az erre vevőket akár 10-nél is több órára a képernyő elé tudják szögezni, hasonló motivációval. Az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy az EA-nél ennyire odafigyelnek a kompetitív játékmódra: a mindennapi felhasználót motiválják a nyeremények, emellett pedig a FIFÁ-t hivatásosan, esportként űzők köre is széles.

Apropó, küzdelem. Mutatnék egy rövid összefoglalót, hogy a FIFA22 kevesebb mint egyhetes pályafutása mit váltott ki a játékosokból.

Ez a modell zseniálisan működik. És ugyan vesztett már pert ezért az EA, de sosem vallanák be, hogy a meccsek dinamikája bizonyos mértékig irányított. Úgyis mindenki megveszi az új kiadást évről évre. Az Ultimate Team-fókusz miatt párhuzamosan pedig egyre kevesebb figyelem jut a többi ígéretes, de a gyakorlatban ingerszegény játékmódra.

Mindenki Frank Lampard, amíg el nem kezdődik a kapusparádé

Hasonlóan bosszantó jellemzője a FIFA-sorozatnak, hogy minden évben születik egy úgynevezett meta, azaz egy olyan gyenge pont a játékmenetben, amelyet kiaknázva minden meccset ugyanúgy, egysíkúan, idegesítően játszhatunk. A játékosok túl magas sebessége évek óta ilyen, tavaly hasonló volt a dimenziókat keresztülvágó, kivédekezhetetlen lapos indítás; ezzel szemben a távoli lövések nem működtek, a kapusok pedig meccsről meccsre a 2018-as BL-döntős Loris Kariust idézték.

És akkor ezeket megjavították idénre? Igen! És örülünk? Nem: a FIFA 22-ben ugyanis

25-30 méterről teljesen érthetetlen gólokat lehet szerezni, ezen belül viszont a kapusok csak azt nem védik ki, ami nem is száll az irányukba.

Egyébként azt aláírom: a tavalyi, rohamtempójú játékmenet sokat lassult az előnyére, idén pedig megszületett a „Hypermotion” technológia is, amihez 11 a 11 elleni meccseket modelleztek le, és alkalmazták a tapasztalatokat a befutásokra, a test-test elleni párharcokra, és a labdafizikára. Ez lényegi változás, és tényleg jól sikerült, bár tegyük hozzá: ezt az újítást csak a legújabb konzolgenerációra hozták el. A játékmenet tehát jobb lett, de szokásukhoz híven a fejlesztők megint túlkompenzáltak a hibák kijavításánál.

Ami jó, az is kevés

Természetesen ha csak a baj lenne a FIFA-val, akkor a pszichológiai csapdák ellenére is játszhatatlan lenne számomra, márpedig játszom vele.

A FIFA-szériát szeretni olyan, mint benne maradni egy stabil, de unalmas kapcsolatban, mert kényelmes és nem tudsz jobbat.

És ennek a kapcsolatnak vannak szép részei, főleg azok, amelyek arra emlékeztetnek, hogy milyen jó volt az elején. Az Ultimate Team kártyacsereberélése, a csapatod felépítése még mindig iszonyú jó buli, és a többi játékmód is élvezhető, csak a másik fél már nem rakja bele az energiát, ezért pedig te is csak félgőzzel csinálod.

A FIFA-élmény szerves része volt pár évvel ezelőtt a karriermód: választasz, hogy egyéni játékosként vagy vezetőedzőként veszed kezedbe az irányítást, előbbi módban fejleszted a képességeidet és egyre nagyobb csapatokhoz igazolsz, utóbbi játékmódban pedig miniklubokból csinálhatsz sztárt, vagy dönthetsz úgy, hogy a Real Madridot tartod eurószázmilliókból a csúcson és megveszel mindenkit, aki él és tud rúgni egy egyeneset. A koncepció baromi jó, a megvalósítás kiforrott, de a móka itt véget is ér:

a játékmód évek óta nem fejlődik szinte semmit, és az idei, készíts saját klubot-játékmód dögunalmas.

Miután minden figyelem az Ultimate Teamre terelődik (és egy kevés a Voltára, de erről később), azt a legendás lehetőséget, hogy saját csapatot alapítsunk, saját mezzel, saját stadionnal, sikerült 5 perc bulira redukálni, ugyanis azt követően, hogy ezeket megalkotjuk (és a csapatot nem tudjuk feltölteni a saját ismerőseink fotóival, hanem a gép generál random játékosokat), egy az egyben ugyanazt az élményt kapjuk, mintha a Chelseat vagy a Fradit irányítanánk. Utóbbi idén bekerült a játékba, lehet vele BL-t nyerni, és megtehetjük azt is, hogy kicseréljük egy ligában egy másik klubra, így pedig akár angol bajnok is lehet Kubatov Gábor. Arra viszont (sajnos?) még várni kell, hogy egy jó Paks-meccset is lenyomhassunk, esetleg Bognár Györggyel káromkodhassunk a pálya szélén, mert az NBI-ből csak a Ferencváros került be.

Ott van még a Volta, azaz a FIFA kispályás fociszimulátora, ami olyan, mint visszamenni abba a kocsmába, ahol tizenévesként kiadták neked a sört személyi nélkül: romantikus, de elveszett a varázsa, és csak a nosztalgia teszi finommá. A FIFA régen úttörő volt az ilyen, árkád-jellegű utcai focijátékokban, a FIFA Street széria szinte minden része hibátlan volt. Pont ez hiányzik a Voltából: nincs a kötetlen érzet, hanem ugyanazokat az animációkat, amik a nagypályán vannak, beteszik egy kis ketrecbe, az egészet megspékelve mikrotranzakciókkal, és azzal, hogy

egy futballszimulátorban már játszhatunk Lewis Hamiltonnal, Anthony Joshuával vagy éppen DJ Snake-kel.

Ha futballistákra vagyunk kíváncsiak, léptessük a játék eleji tutorialt: Lewis Hamilton és Anthony Joshua jön szembe a karakterünkkel a PSG VIP-szobájában.

Mindenesetre a FIFA-élmény legjobb része megmaradt: az, amikor a haverjaiddal játszol. Bár a Pro Clubs módra (amelyben egy embert irányítasz egy 11 fős csapatban, és közösen kell másokkal, lehetőleg a barátaiddal megvernetek a világot) nem sok energia jutott az EA-nél, a nappaliban a tévé előtt leülős, sörözős, beszélgetős kikapcsolódáshoz a mai napig nem létezik jobb videojáték, mint a FIFA, és minden metán, agybajon és bosszantó apróságon túl is konstans élményt nyújt. Ugyanúgy 4 évesen, amikor édesapámmal még PS2-n játszottunk minden este, ugyanúgy 2021-ben, haverokkal szerencsétlenkedve. Ha más nem, ez minden évben visszahúz, és ezzel semmi baj nincs.

10-ból 6 pont: van előrelépés, de a FIFA mindig FIFA marad.

Többi játéktesztünket itt találja. Ha rendszeresen szeretne értesülni róluk, lájkolja és figyelje a HVG Tech rovatának facebookos oldalát.