Rejtőzködő cégek a magyar gazdaság aranybányái
Húzódoznak, amikor megkeressük őket, mert durván nyereségesek, és félnek, hogy elveszik tőlük. Innovatívak, a bevételükhöz képest kimagaslóan nagy profitot termelnek, magyar családok tulajdonában vannak, de nyugati szinten szervezik meg a működésüket. Nem szolgáltató cégek, és nem is egyetlen laptoppal szaladgáló zsenik. A dolgozóikat bérlik, közülük a legjobbakat felveszik.
Van egy magyar, családi tulajdonban lévő vállalat, amely 2013-ban közel 4 milliárd forint árbevétel mellett 1 milliárd forint úgynevezett EBITDA szintű profitot ért el. Ez leegyszerűsítve olyan adózás előtti eredmény, amelynek számolásakor eltekintenek a kamatoktól és az amortizációtól, annak érdekében, hogy a teljesítmény megítélését ne befolyásolják például a felvett hitelek vagy a nagy értékű gépek. Az említett cég 25 százalék körüli rátája például durva egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy ha sikerül négy forintért eladnia valamit, akkor egy forint marad nála, annak további elköltéséről rendelkezhet – beruházási-növekedési, hitel-visszafizetési, esetleg tulajdonosi célokra is fordíthatja az összeget. Ez ahhoz képest nagy eredmény, hogy sokan hálálkodnának manapság, ha 10 forintból maradna náluk legalább egy.
Ez a társaság egyáltalán nincs egyedül. Ugyanebben az iparágban szétnézve könnyen találni egy másikat, amelyik tavaly 16 milliárd forintos forgalom mellett 3 milliárdos EBITDA-t ért el. Majd egy következőt, amely 11 milliárd forint bevételt és 1,5 milliárd forint nyereséget mutatott ki, vagy még egyet, amely 13 milliárdos forgalomhoz 1,8 milliárd forint EBITDA-t termelt. Ezek is mind magyar tulajdonú, családi cégek, és nem csak egy évre bűvészkedték fel a számaikat, az adatok az elmúlt esztendőkben is hasonló eredményeket mutattak. Nem szolgáltatók, és nem is olyan gyorsan növekvő, például szoftvereket fejlesztő társaságok, amelyek óriási hozzáadott értéket tudnának előállítani egyetlen laptopon. Ezek a cégek klasszikus, fizikailag is megfogható ipari termékeket állítanak elő. Hegesztenek, fémlemezeket munkálnak meg, lézerrel vágnak, CNC-gépekkel dolgoznak vagy éppen alumíniumot önetenek.
Kisebb méretű gyárakról tehát van szó, ahol a csarnok egyik végén beérkezik az alapanyag, azt megmunkálják, majd a másik végén olyan termékek gördülnek ki, amelyekből komoly exportbevételt lehet elérni. Ez a sikerszektor ott van, ahol sokan a legkevésbé sem várnák: a gépiparban, és nem is feltétlenül az ország nyugati megyéiben. Találtunk ilyen kimagaslóan teljesítő vállalkozást Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, vagy a Jászságban is.
Inkognitóban maradnának
A konkrét cégneveket azért nem írjuk le, mert a társaságok a hvg.hu megkeresésekor érezhetően húzódoztak a nyilvánosság elől. Az ilyen mértékű EBITDA mutatók hangsúlyozása könnyen azt a képzetet kelti, hogy ezek a vállalatok egy halom pénzen ülnek. A történethez azonban hozzátartozik az, hogy a ráta megtartása érdekében a pénzt állandóan költeniük is kell. Ha csak rövid időre felhagynának az innovációval, vagy nem vennének egyre modernebb gyártósorokat, akkor hamar leszállóágba kerülnének. A sztorinak ez a fele azonban kevésbé marad meg a köztudatban, és tudják ezt jól a cégek is. „Szakértelem, nagyon sok munka, hosszú távú tervezés, és állandó fejlesztés van az eredmények mögött, higgye el, minden forintot mindig vissza kell forgatnunk az üzletbe” – mesélte egyikük, amikor felkerestük.
De mire elég mindez? „Ez az EBITDA fedezeti szint megteremti annak a lehetőségét, hogy a cégek az inflációt messze meghaladó ütemben bővüljenek organikusan, azaz külső tőke bevonása nélkül is” – mondja Papp László, az IMAP MB Partners igazgatója.
Sok közös vonás van a vállalatokban, azon kívül is, hogy ugyanabban a szektorban működnek, és többnyire a német gépiparhoz vannak beágyazódva. Kulcsfontosságúnak tűnik, hogy ők az autóipari vagy elektronikai tömegtermeléssel, alacsony hozzáadott értékkel és könnyebb helyettesíthetőséggel szemben réspiacokat találtak, és azokon igyekeznek olyan pozíciót kivívni, hogy ne lehessen őket könnyen megkerülni. „Az innovációt nem a hagyományos értelemben művelik, azaz nem fejlesztenek ki új terméket, hanem arra törekednek, hogy a külföldön kitalált termékeket mindenképpen náluk érje meg legyártatni. Ehhez az kell, hogy a technológiát folyamatosan fejlesszék, és a döntően német vevőknek – az adott termék életciklus alatt – évről évre alacsonyabb árakat tudjanak kínálni. Állandó modernizációra kell tehát fordítaniuk azt a látszólag sok pénzt, ami átáramlik rajtuk. Láttam olyat is, hogy a magyar cég kkv-nak minősült, de olyan gyártósora volt, amelyből egész Európában legfeljebb öt van” – ad betekintést ezeknek a cégeknek az életébe Papp László.
Ha elfogynak a munkások, baj lehet
Az aranytojásokon ülő cégek legnagyobb gyengesége az, hogy legfeljebb 4-5 nagy, jellemzően külföldi vevőnek szállítanak, ezért nagyon ki vannak téve a partnerük piaci teljesítményének. Nincs mese, ha azok hullámvölgybe kerülnek, húzzák magukkal a magyar gyártókat is. Mégis, ad némi stabilitást a rendszernek, hogy a kapcsolat 10-15 éves kölcsönös függőségen alapul.
A társaságok jellemzően még mindig „első generációs” rendszerváltás utáni szerkezetben működnek, a tulajdonos gyakran egy személyben az elsőszámú vezető, de ennek ellenére is jellemző a transzparens működés, és a felelősségi körök viszonylag éles elhatárolása. A kulcsembereiket ezek a cégek már hosszú távon is képesek megtartani, sőt olykor tulajdonosi részesedéssel is motiválják őket. Folyamatos bővülésük előtt elvileg nincs korlát, csak egy: nehezen találnak kellő létszámú és minőségű, képzett munkaerőt. Természetes szelekcióra kényszerülnek, többnyire bérlik a dolgozóikat, majd közülük évente a legjobbakat állományba veszik, vagyis a munkaerő-kölcsönzést elnyújtott próbaidőként alkalmazzák. Ha ez a forrás is kiapad, akkor komoly gondokkal nézhetnek szembe.
Ha szeretne további hasznos híreket olvasni, iratkozzon fel hírlevelünkre!
