Egy budai étterem pultjánál üldögélünk és beszélgetünk egy lánnyal, afféle randevút bonyolítunk le ezen a januári estén. Én vörösbort fogyasztok, a lány valamilyen üdítőt. A sarokban cigányzenekar játszik, pálinkákat kóstolgat a külföldi vendégsereg, a pultnál pedig egyre hangosabban vitatkoznak a spicces törzsvendégek. Az étterem előtt megáll egy taxi, és nem sokkal ezután benyit a képviselő úr. A muzsikusok mosolyogva a húrokba csapnak, a törzsvendégek égnek emelik karjukat, és azt kiáltják: hajajaaaaj, képviselő úr, hajajaaaaj, a pultban dolgozó pincér pedig már nyúl is az Ararat konyakért, aminek láttán a képviselő úr elégedetten összecsapja tenyerét, majd nagy csinnadrattával átvágja magát az őt ünneplő és csókolgató tömegen, hogy elfoglalja az egyetlen még szabadon maradt helyet a pult végében, éppen mellettünk. A konyakos poharat, annak rendje és módja szerint meleg tenyerébe zárja, majd miután lehunyt szemmel belé szagol, megmártja benne ínyenc nyelvecskéjét, és a mennyei párlatot végigkeni vele kiszáradt ajkán.

- Jahahahaaaj, ez az élet – sóhajtja a képviselő úr, aztán kiissza a poharát és jelzi, hogy mindezt nagyon szívesen megismételné, ha lehet. Ezután a vacsorázók sokasága felé fordul, könyökét a pultra támasztja, és elégedetten mosolyogva néz végig a termen.

- Képviselő úr! Lakodalom van a mi utcánkban! – kiáltja el magát a prímás hirtelen, mire a képviselő úr felnevet és énekelni kezd, nem sokkal később pedig égnek emeli arany pecsétgyűrűkkel ékesített mancsát, hogy annak segítségével egy tízezrest helyezzen el a prímás hegedűjének húrjai közt. A muzsikusok kurjongatnak, a turisták jobbra-balra dülöngélve tapsolnak örömükben, én pedig elérkezettnek látom az időt arra, hogy elszívjak egy cigarettát. Odakint éppen eszembe jut a mondás, amit még magam találtam ki évekkel ezelőtt: soha ne bízz pecsétgyűrűs emberben, amikor látom, hogy a képviselő úr a lányhoz lép és megsimogatja a vállát. Na, mondom magamban, ennek aztán van vér a pucájában, és alig várom, hogy elbeszélgessek vele, de mikor benyitok, a képviselő úr észrevesz, és arrébb somfordál. Újabb nótát énekel el, én pedig nem sokkal később újra elmegyek cigarettázni. Látom, ahogy a képviselő úr nyugtázza távozásomat, és újra odamegy a lányhoz, de ezúttal már le is ül a helyemre, mi több, az étterembe ekkor megérkező virágos lánytól még egy rózsát is vásárol neki. Hagyom, hadd beszélgessenek kicsit, csodálom lenyűgözően udvariatlan és sunyi viselkedését, majd gyúrok egy hógolyót és visszamegyek. A hógolyót leteszem a pultra.

- Erre még szükséged lehet – mondom a lánynak, aki elneveti magát, a képviselő úr pedig visszamegy a zenekarhoz.
- Tudod mit mondott nekem ez a majom?
- Na mit?
- Azt mondja, hogy ő most érkezett el életében arra a pontra, hogy boldognak érzi magát, és, ha érdekel, elmondja nekem, hogy mi a titka ennek, mert ennek a tudásnak a birtokában engem soha többé nem érhet baj.
- Aztán mi – kérdezem.
- Hogy soha, de soha ne csinálj olyasmit, amihez nincs kedved.

Kezembe veszem az arany festékkel lefújt, fagyasztott rózsát, és nézem a képviselő urat. Énekel. Tivornyázik. Nézem és tudom, hogy annak ellenére, hogy ehhez egy csöppet sem lesz kedvem, valószínűleg az ő pártjára, vagy legalábbis arra az összefogásra fogok szavazni, aminek ő is tagja lesz. És ez a lesújtó felismerés – amennyiben a képviselő úrnak igaza van – azt is jelenti, hogy én ebben az országban már soha sem lehetek boldog, hacsak nem rázom meg magam, és nem csinálom azt, amihez kedvem van. És ekkor kezembe veszem a hógolyót.