Pedig az egész a szokott módon kezdődött.

A magukat az átlagosnál jobbfejnek gondoló, mérsékelten kormánypárti megmondók megint nem az alapproblémával foglalkoztak, hanem rávetették magukat a tiltakozókra. A székházfoglalásról például azt tartották szükségesnek elmondani, hogy bezzeg, ha a másik oldal csinálná, akkor azonnal törvénysértést kiáltana mindenki, most viszont erről egy szót sem hallani.

Az ilyen eszmefuttatásokban az a jó, hogy csak azt veszi figyelembe, amit ellenségképe megenged. Mert a valóságban a TASZ egy hónapja kiadott állásfoglalása szerint „a nem nyilvános magánterületen a rendezvények megtartásához a terület tulajdonosának vagy használójának engedélye szükséges. Bejelentett rendezvényen kívül a közterület birtokbavétele (pl. hídfoglalás) vagy épületek elfoglalása (pl. egyetemfoglalás) jogszerűtlen lehet, és a tett súlyától és következményeitől függően akár bűncselekménynek vagy szabálysértésnek is minősülhet.” De lapunk cikke a székházfoglalás után, illetve a Milla-támogató oldalon a tavaly decemberi tüntetésekről közölt jogi szakvélemény nyíltan utalt a jogsértő jellegre. Medgyessy Péter volt szocialista miniszterelnök pedig – nem mintha ezzel dicsekedni akarnék, csak a tények kedvéért rögzítsük – egyenesen helytelenítette az akciót.

A demonstrálókon élcelődő blogger kénytelen mindezt figyelmen kívül hagyni, mert összeegyeztethetetlen érvelési technikájával, amelynek az a lényege, hogy a kormány világbotrányt kiváltó intézkedései ellen tiltakozók szokatlan vagy jogszabálysértő módszereit veszi célba, illetve kimazsolázza a nyugati médiából a legtúlzóbb véleményeket, és azok felett szörnyülködik. Ez a szituáció viszont – egyelőre – változtatott a metóduson.

Először is nehéz az összes kritikust lebérrettegőzni, például a néhai köztársaság egykori elnökét, Sólyom Lászlót, aki kemény bírálatot gyakorolt az alkotmánymódosítás miatt. Morgolódott egy sort a Konzervatórium nevű blog szerzőpárosa, Ablonczy Bálint a Heti Válaszban meg egyenesen a parlamenti többség realitásérzékét kérdőjelezte meg.

A legegyértelműbben Lakner Dávid fogalmazott a Mandineren: „…Schmitt Pál lemondásának szükségességében ki tudott alakulni (egy amúgy üdvözlendő) egység, addig az annál sokkal fontosabb ügyben a jobboldal egy része vagy hallgat, vagy inkább a baloldal 2006-os taktikáját választja: a tiltakozókon és a tiltakozásokon köszörüli a nyelvét” – mondja ki azt, amit e cikk is észrevételez fentebb. „…Sólyom Lászlón kívül szinte a teljes jobboldal hallgat, és a volt államfő is csak a Népszabadságban tudja publikálni az alkotmánymódosítást elítélő véleményét” – folytatja ő.

Derék, és most mindegy, hogy időben jöttek vagy elkésettek ezek a reakciók.

Csakhogy, mi következik mindebből? Mert az innentől nem lesz elég, hogy büszkén rámutassanak, hogy a kormány közeli helyeken is lehetett ellenvéleményt megfogalmazni, ugyanis ezeknek pontosan annyi hatásuk van a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, mint egy Paul Lendvai-filmnek, vagy Népszava-publicisztikának. Azután, hogy elfogadták a módosítást ezzel illenék szembenézni. Hogy a megfogalmazott bírálatok értelmezhetetlenek a kurzus szempontjából, például mit lehet mondani Ablonczy azon szavaira, hogy „minden törekvésnek arra kellene irányulni, hogy idővel a mostani ellenzők is elfogadják az Alaptörvényt és belakják az új rendszert”. De nem arra irányul, hahó. Nem azt mondták, Bálint! Nem az a céljuk, és soha nem is volt a céljuk, hogy belakjuk, hogy mindenki belakhassa.

Nem beszélve arról, hogy, ha valami miatt ezt a módosítást levették volna a napirendről, attól még az alaptörvénnyel minden rendben lenne? Úgy már összeegyeztethető a konzervatív eszményekkel a forradalmi retorika, a szociális demagógia, a „nem leszünk gyarmat” Európa-ellenessége, a lojális káderek mindenhová beültetése, a piac- és tőke elleni izgatás, a giccskultusz?

Mondjátok, ha komolyan veszitek, amiket most leírtatok, mit kerestek ti még ott?