„Piros vér foly a mentére…Ne bánd, csak az orrom vére…Csak előre édes fiam!” Felködlő verssorok Gyulai Pál búsan militáns verséből, a Szabadságharc alatt írt Hadnagy uram címűből. Az ottani párbeszédet most magammal folytatom, én vagyok a hősileg tántorgó sebzett parancsnok és az ifjú rohamozó baka egy személyben. És működik, mármint a bot. Nem ver ki a veríték a fájdalomtól. Se a hát, se a derék. Megyek, mit megyek, sietek, már-már rohanok: „Kérem, nekem itt még dolgom van a téli ködbe vesző nap alatt!”.

Találkozom ifjú íróbarátommal a Katona József utca sarkán. Megyünk a Firkász felé, az autók majdnem az egész járdát elfoglalják, az utóbbi négy évben az autóorrok épp egy harmaddal lettel hosszabbak, luxus limuzin, városi terepjáró egyre megy, mind kétharmados. A gyógyászati segédeszközöm és a helyzet adta poént, M. nem hagyhatja ki: „Ferikém, mióta botod van, egyszerűen megkerülhetetlen vagy.” „Előtte is az voltam, csak nem látszott ennyire, na!”

De a legtöbben szörnyülködnek, pedig ez az anyósomtól kapott elegáns, hajlított nádbot valóban segít, szemben az összes reumatológus vajákolással. Különben is Adytól Füst Milánon át egészen Tamás Gáspár Miklósig jó páran botoztak már a pesti flaszteren. Igaz, hogy most kilencven alatt, szinte senki. Most a reklámokban hetvenes zergefiúk és zergelányok jól beragasztott fogsorukat kényszeres vigyortól csattogtatva kergetőznek az őszi erdőben és a rohadt drágán megvásárolt hüvelykenőcs és a prosztatabogyó egy olyan mennyországba repíti őket, ahová úgyis megérkeznek hamarost, és ha pechükre lesz még tudatuk, rájöhetnek, hogy az bizony egy tönkrement szupermarket penészes raktára, maga a pokol.

Örülök, hogy vidáman megöregedhettem, hogy szabad neveket dadogva kereső öregnek lennem, hogy még jól bírom a piát.

A magát, mert nagyon szerencsés volt, pofátlanul nagy nemzedéknek nevező 68-asokat nem véletlenül utálja Viktor és csapata. Mi igazán a szabadságot kerestük és találtuk legalább nyomokban, a koncerteken és nudista strandon, a szerény magyar szexuális forradalomban és a falakat tapogató alkotásokban. És jött 69, amiről hamar megtapasztaltuk, hogy nem csak egy igen kényelmetlen pozitúra, hanem a bukás éve. De a remény, hogy 68-ból a lényeg, a szabadság majd mégis valahogy folytatható, megvalósítható lesz, eltartott 2006-ig. Aztán lehetett még abba reménykedni, hogy egyszer csak elmúlik a honi téboly meg a világválság.

Nem tudom, hogy könnyebb elmenni, ha az ember aggodalmakkal tele azt látja, hogy amiben hitt, az lassacskán, másképp, de valahogy mégis továbbél vagy úgy, hogy a diktátor a saját udvara közepén álló stadionban stoplis cipővel  rugdalja szét az eszméi hulláját is. És a fal felé fordul a haldokló, miközben azt gondolja, le van szarva az egész. De meg fogom tudni.