Lassan elkészül az új Kossuth tér (aka. "A Nemzet Főtere").

Igen jellemző. Azt nem tudom még megítélni, mennyire negyvennégyes (a jobbikos testvérek különítményei még otthon tartják szárazon a puskaport, nélkülük ez maximum csak negyvenhármas), de határozottan szimbolikus. Azt mondanám, hogy szép, ha tartalom és forma, mondanivaló és megfogalmazás példásan megvalósult egységét tartanám szem előtt. De mivel a Kossuth teret tartom szem előtt, így azt mondom, ronda. Jobb volt, mint lett.

A hatalmas, szürke kővel kirakott felületek egyrészt talán a sívó magyar Pusztát szimbolizálják, másrészt az ásító szellemi sivárságot. Harmadrészt (jórészt) pedig azt, hogy mégiscsak egy kőbányászatban utazó párttitkár-vállalkozói családból adta nekünk a Magyarok Istene a mi labdástengerészünket, az Őkormányzó Úr Lófőméltóságát. Vonzódik még a kőhöz és a favágáshoz, pedig azóta a család már több lábon áll a gazdasági reáliák jól trágyázott talaján, mint egy szkolopendra.

Van ezen kívül a korábbi park helyén egy nett, füves focipálya; ehhez azt hiszem, nem kell sok magyarázat, talán csak annyi, hogy örülhetünk, amiért nem salakos. Az még köhögtet is. Ha én lennék a kisbirodalmi főépítész mellé delegált Kormányzati Kreatív, tutira elnevezném "Nemzeti Életpályának". Akárki nem rúghatna rajta labdába, az biztos. Van még egy randa nagy fémpöcök, egy fullánk vagy tövis - a hegyes teteje meglehetősen karószerűvé teszi, az ember hajlamos ráképzelni az utolsókat rugó nerteleneket (ajánlott irodalom: Dan Simmons), de talán mégis inkább amolyan felmucsai hübrisztől haszontalanná torzított kútgém ez, a Nemzeti Semmi origója - ezt valószínűsíti a tövébe applikált aprócska, sekély itató is, miszerint medence, ami leginkább arra lesz jó, hogy a turisták majd lelkesen aprópénzt dobáljanak bele, amit éjszakánként egy-egy ezzel jutalmazott aprófideszes pártközkatona (egy rezsicsökkentés-kommunikációban kiváltképp eredményes házmester, vagy civil összefogódzkodó, netán aláírásgyűjtő aktivista) a megfelelő urbura lepártadózását követően kiaknázhat. A Fidesz lehajol a kicsiért is, miközben saját nevére íratva nyúlja le a nagyot - részben ez sikerének záloga.

Van a téren néhány pedáns virágágyás is (mert szeretjük, ugye, a természetet is, már ha tudja, hol a helye), békemenetelős füttyősnéni-savasbácsi hadoszlopokként sorakoznak bennük - egymástól faj szerint szigorúan elkülönítve - a jobb sorsra érdemes cserjék és virágok, leginkább egy kertészeti nagyáruház szezonvégi akciójára emlékeztetve. Sajnos, nincsenek kint az akciós árcédulák. És egyelőre még a szezon vége sem látszik az alagút végén. Csak a szép, nagy, színes-szagos táblák látszanak az alagút falain: "Ez nem alagút!!!! Balzsamos a lég!!!!!! Szikrázik a nap!!!!!!!" Ilyesmi. És az alagút kétségkívül egyre jobban teljesít. A táblák ugyanis - bár máshol mindenütt hideg, nedves sötét van - remekül meg vannak világítva.