Már látszik, hogy a legtöbben megpróbálják majd banálisnak föltüntetni a magyarországi polgári demokrácia legújabb vereségét – s ki kárhoztatná ezért a közszereplőket, akik csak próbálják megőrizni a lelki egyensúlyukat…

A tények:

• a két radikális jobboldali párt (Jobbik, Fidesz) együtt nagyjából 70 százaléknyi szavazatot kapott;

• az elmúlt hónapok szörnyű leleplezései után is kis híján nyert a kormánypárt jelöltje;

• a hírhedt „kétharmad” megvan: a kétféle radikális jobboldal együttesen alkotmányozó többséget alkot;

• a kampány során senki nem vonta kérdőre a Jobbikot, hogy melyek is a szándékai, ha egyre több választót állít maga mellé és hatalmi tényezővé válik; a Jobbik semmilyen lényeges politikai kérdésben nem foglal állást; erre a nyilvánosság nem kényszeríti rá; ezért – egyébként közismert – „alapgondolatai” bírálatának az éle kicsorbul;

• a Jobbik a 2014. őszi tüntetéshullám sikeres eszméit használja, mindenekelőtt „az elmúlt 25 év” maradéktalan elvetését; magához tereli a protesztszavazatokat; nyugodtan használja az először 2010-ben masszívan megnyilatkozott, a jórészt Orbán Viktor által végrehajtott jobboldali fordulatot a magyarországi politikai mentalitásban, amelyet a médialiberalizmus fokozatos konzervatívvá válása követett és nyilvánvaló leválása mind a megmaradt „demokratikus” pártokról, mind a „civil társadalom” balközép irányzatú mozgolódásairól (az érthető, jogos kiábrándulás hatására); a Jobbik óvatos propagandája mások háta mögé bújik, önálló karakterét elrejti;

• ennek az ügyes „parazita” propagandának és a „nevető harmadik” pozíciójának meg – ahogy Szálasi mondta – a „szervezésszaki kismunka” szorgalmas, szívós művelésének köszönhetően a magyar fasiszta párt kettős győzelmet arat: fölteszi az unalmas, „normális”, középpárti álarcot, ezért a lángoló antifasiszta fölháborodásból alig marad egyéb, mint bágyadt tréfálkozás; másrészt a hallgatás vagy semmitmondás mögött ott van a csak félig titkolt fajüldöző és totalitárius fenyegetés, amely kifinomultan hízeleg a csalódott néptömegek bosszúvágyának, és ott van benne az a csábítás, amelyet a konkurencia társadalmában az „erő” képzete jelent;

• s ami talán a legfontosabb, a Jobbik azt sugallja: a konzervatívok és a liberálisok egyetértése a szociális állam („a segély”) lebontásában az ő „igazságát” – a faji és osztályelnyomás nyílt igenlését – támasztja alá; a nemzeti konzervatív állam etnicista-rasszista, a nyomorgó underclasst kirekesztő, a marginálisokat üldöző, nőellenes és homofób politikáját eltűrő establishment ellenzéki és kormánypártjai árva szót se szólhatnak, vádjaik üresen konganak; az establishment pártjai – apró kivételekkel: PM, sokszor az LMP – a lényegi szociális kérdésekben, bár a Jobbik vetélytársai, nyilvánvalóan (Fidesz) vagy észrevétlenül (a többiek) messze jobbra csúsztak, ezért a Jobbik „normalizálása” nem pusztán – bár zömmel mégis – látszólagos.

Mindevvel együtt: a Jobbik előretörése NEMZETI TRAGÉDIA. És persze nemzeti szégyen. Már Orbán Viktor diadalai is tragikusak voltak hazánk sorsára nézve. Szegény Magyarország egyre mélyebbre zuhan.

Tiltakozásra mintha már senkinek nem maradt volna energiája. Némelyek legyintenek, mások menekülnek. A legtöbben fásultan hallgatnak. Úgy látszik, semmi nem segít.