Szörföl az ember a tévében, amikor egyszer csak reklámba botlik: egy tisztítószer azzal hivalkodik, hogy Szocsiban egyetlen flakonnal elmosott tízezer tányért, a "kísérlet" valódiságát a klip közben írásban is megerősítik, a képernyőn sugárzó oroszok örülnek a tiszta tányéroknak. Az ember kicsit vár, amíg elmúlik a sírhatnékkal vegyes röhögőgörcse, majd a neten rövidke kutatással megtalálja a céget, amint büszke arra, hogy egyik fő szponzora a téli olimpiának.

Az olimpiát a cég "egy különleges szemszögből figyeli: amikor egy sportolóra tekint, azt a sikerekhez vezető, hosszú utat is látja, amelyen édesanyja kísérte őt végig. Így amikor a vállalat egy sportolót támogat, az édesanyjukat is ünnepli. Mert meggyőződésük, hogy minden sportoló mögött egy nagyszerű anya áll, aki a lehető legjobbat érdemli." És a legtisztább tányért. A meghatottságtól annyi könny szökött a szemembe, hogy már-már azt hittem, minden CSR hazug, szponzorált giccs csupán.

Ha már könnyek: beszélhetnénk arról is, hogy van némely orosz édesanya, aki nemigen tud örülni Putyin kirakatrendezvényének, a történelem eddig legdrágább, 50 milliárd dolláros olimpiájának, amelyet a napfényes, kaukázusi terror-közeli üdülővárosban tartanak (Garri Kaszparov szerint leginkább azért, hogy az állam dollármilliárdokkal támogathassa a szívének kedves, haveri stadion- és étteremtulaj vállalkozókat). Ez leginkább abban az esetben fordulhat elő, ha az illető gyermek ellenzéki, énekesi vagy gazdasági ténykedése miatt börtönben, ill. szibériai munkalágerben ül(t). Vagy csak meleg, ill. leszbikus.

Kezdhetjük az elején, de ennek a történetnek nincs eleje; így történhetett meg az a gyalázat, hogy 2007-ben a szabadságjogokat, a tulajdonhoz való jogot, a kritikus újságírók életét és a kisebb felekezetek vallásszabadságát véletlenül sem tisztelő putyini Oroszország kaphatta meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól (NOB) a téli olimpia rendezési jogát, ahogy ugye megtörténhetett az a gyalázat is, hogy 2008-ban Kína, 1980-ban Moszkva, 1936-ban pedig Berlin mutathatta fel büszkén a világnak az olimpia nemes eszményeit, úgymint: nemes versengés, sportszerűség, a részvétel a fontos. A NOB-ban a mai napig nincs olyan kritérium, amely az emberi jogokat lábbal tipró államokat eleve kizárná az esélyesek közül, ezt még csak most pedzegeti némely, bátornak számító NOB-funkci, de ez kevés: azt kéne látni, hogy a NOB jobban teljesít.

Az álságos NOB ugyanis most szépen megelégedett azokkal a biztosítékokkal, amelyeket Putyintól kapott, hogy ti. az olimpia idejére teljes szólásszabadságot élvezhetnek a résztvevők, sőt még azt is megígérték nekik, hogy a homofób rendelkezések nem érintik majd a sportolókat. Jó. De mi lesz az olimpia után, kedves NOB? Az már az orosz ellenzékiek, melegek stb. gondja legyen? Nem a mi dolgunk? "Én csak egy színész vagyok"? Kösz, igen, ennyit várhatunk.

"Biztos vagyok abban, hogy Szocsit semmi sem fenyegeti. Minden próbálkozás, amely az orosz melegfesztiválokat betiltó törvénnyel játszik, csupán politikai intrika" – ezt a bődületet ifj. Juan Antonio Samaranch NOB-tag engedte meg magának, holott ő is tudhatná, hogy a vonatkozó orosz törvény nem egyszerűen a "melegfesztiválokat" tiltja, hanem mindent, ami szerintük ifjúságot fertőző "homoszexuális propaganda", amely tilalomnak szerves része az is, ha két azonos nemű ember kézen fogva sétál az utcán. Az orosz melegeket ez a törvény teljesen kizárja a nyilvánosságból, és ami még súlyosabb: az állami hátszélnek hála, szervezett neonácik hajtóvadászatot rendeznek melegek ellen, megalázzák és bántalmazzák őket, majd megosztják az ezekről készült videókat a VK.com hálózaton.

A nemzetközi és a nemzeti olimpiai bizottságok nyíltan vállalt tudatlansággal és cinizmussal készek a mindenkori autoriter politika hasznos idiótáivá válni, és a legszebb, hogy ilyenkor azt hiszik: bátran visszaverik, hogy "a politika" beleszóljon az életükbe. "A Magyar Olimpiai Bizottság és a sportolók is elleneznék a pekingi ötkarikás játékok bojkottját" – közölte anno a MOB ügyvezetője, aki szerint "a testület nem folytat politikai tevékenységet, ilyen kérdésekben nem illetékes, és nincs is álláspontja", fő, hogy a sportoló sportolhasson, egy bojkott csak vele szúr ki. Ezt kár is volna tagadni. De a sport nem egy, a létezésünk egyéb faktoraitól elvonatkoztatott terület, sem a sífutás, sem a gyorskorcsolyázás nem légüres térben történik. Ott vannak pl. az alapvető, mindenkit megillető emberi és szabadságjogok, és ha egy ország ezeket nem respektálja, akkor oda nem megyünk olimpiázni, tányért mosni (és pláne nem tartunk "művészeti pályázatot" Szocsi alkalmából).

Bojkottáljuk akkor Szocsit? Igen, és erre két nyomós érvem van: Nagyezsda két szép szeme, és a bennünket is fenyegető putyini modell. Még nem késő akár sportolói, de minimum csúcspolitikusi szinten csatlakozni Gauck, Cameron, Hollande, Obama és Netanjahu elszánt, demonstratív lépéséhez. Miért, mit érünk el vele, csak a vendéglátó nemzet fogja bekaszálni az összes elérhető aranyat – hangzik a szokásos ellenérv. Például azt, hogy demonstrálni illene: történelme okán éppen Magyarország nagyon is érzékeli, hogy a bekaszálható érmeknél vannak fontosabb értékek, eszmék is, és nem hagyjuk, hogy önfeledt versenyzésünkkel legitimáljuk a putyini modellt. Magyar részről ezzel jelezhetnénk azt is: mi, sportolók, a költségvetés nyertesei, nem kérünk a kis magyar Putyin autoriter és korrupt rendszeréből sem.

Az anno egy jogsértő rezsimmel szembeni ellenállásból létrejött Fidesz vezérkara mélyen hallgat az orosz téli olimpiáról, ahogy hallgatott 2008-ban Kínáról is. 1989-ban a fiatal demokraták még tüntetéssel, nyilatkozatokkal protestáltak a Tienanmen téri megmozdulások vérbe fojtása ellen, memorandumot küldtek a nagykövetnek, 2011-ben már Orbán a rendőrséget és a pekingi stílust ("elvárjuk, hogy ne lerombolni akarják az állami célokat") vetette be azok ellen, akik meg merték zavarni a kínai kormányfő budapesti látogatását. 2007-ben Orbán még az orosz nagykövetet is kiakasztotta bátor Nyugat-párti kiállásával ("az orosz észjárás és az európai észjárás a gazdaságot illetően jelentősen különbözik egymástól […] Az európai észjárás piaci észjárás, […] az orosz észjárás nem piaci alapú, hanem állami, politikai természetű észjárás"), ma már, a keleti nyitás nyomán, mi vagyunk a "Gazprom legvidámabb barakkja", sőt atomenergetikailag is örökre elköteleződtünk Putyinék mellett; de persze nem, nem leszünk gyarmat.

Putyin természetesen nem az a fajta eszement diktátor, akinek nincs ki az öt karikája. Intelligens és számító autokrata, aki pont leszarja majd a "helyben tiltakozók" jelentősnek szánt akcióit, a szivárványosra festett körmöket, szivárványos kitűzőket, de még a bátor transzparenseket vagy tüntetéseket is. Gazdaságilag ugyan valószínűleg a brezsnyevi pangás évei várnak Oroszországra, ám nem lehet nem észrevenni, hogy az ország ismét tényező lett: Moszkva Európa energia-ellátója, Irán nagy barátja, a szíriai leszerelési tárgyalások fő menedzsere. Putyin a világnak (és saját lakosságának) nyugalmat és stabilitást ígér, és azt hiszi, a saját négyzetkilométerei között lényegében bármit megtehet. Jó lenne neki jelezni, hogy nem, nem tehet meg bármit.

A legalapvetőbb szabadságjogok garantálása nélkül nem létezhet sem nyugalom, sem stabilitás, sem olimpia.