A Jobbik előretörése az elmúlt években egyértelművé vált. 2014-ben az EP-választáson a második helyen végzett a Fidesz-KDNP mögött, a közvélemény-kutatások szerint pedig ezt a helyet stabilizálta is. 2015 április 12-én Rig Lajos egyéni mandátumot nyert egy háromesélyes körzetben a baloldallal és a Fidesszel szemben. Ebből nem következik még csak az sem, hogy 2018-ban a Jobbik lenne a kormány elsődleges kihívója, ahogy az újpesti és tapolcai győzelemből sem következik az, hogy a baloldal országosan is jelentősen megerősödött volna. Ezzel a lehetőséggel ugyanakkor számolni kell, amihez pedig érdemes belátni, hogy a Jobbikkal szemben alkalmazott stratégiák eddig sikertelenek voltak.

Hogy egyáltalán miért kellene a Jobbikkal szemben fellépni, arról korábban már írtam. A párt „átpozicionálása” egy óriási blöff. A Jobbik továbbra is az emberek frusztrációját kihasználó gyűlöletpárt, tele vállalhatatlan figurákkal. Valós megoldásokat nem kínál a társadalom számára, helyette viszont a szomszédunkban háborút viselő orosz diktátor, Vlagyimir Putyin előretolt helyőrségeként működnek. A Fidesz népszerűsége éppen azért került kétéves mélypontra, mert egyre többek számára nyilvánvaló: a kormánypárt, hiába hirdeti az ellenkezőjét, nem a magyar emberek érdekeit képviseli, hanem egy szűk, kiváltságos csoportét. Ezt a Jobbik is pontosan tudja hozni. Többet aligha.

A Jobbik térnyerése elsősorban persze a bal- és jobboldal gyengeségének, illetve gyengülésének következménye. De vannak egyéb tényezők is, amelyeket nem érdemes figyelmen kívül hagyni. A szélsőségesek elleni fellépés ugyan főként a pártok dolga, nem kizárólag az övék. Hangsúlyos szerepe van ebben a médiának és a véleményformálóknak is. Ez utóbbi csoportot 2015-ben érdemes tágan kezelni: az online tér tökéletesen alkalmas arra, hogy bárki, akinek bizonyos számú ismerőse van a közösségi médiában, véleményformálóvá válhasson. Nem kell ehhez könyveket írni, de még újságcikkeket sem: elég egy-egy jól sikerült bejegyzés ahhoz, hogy tízezrekhez eljussunk. Ha pedig a célunk az, hogy a Jobbik erősödését megállítsuk, érdemes számba venni, mi az, ami működik a szélsőségesek ellen, és mi az, ami nem.

Először is: mindenféle karantén ideje lejárt. Jól hangzik, hogy „európai ember/demokrata nácikkal/szélsőségesekkel nem ül le egy asztalhoz”, de egyrészt a parlamentben mindannyian egy asztalnál ülnek, másrészt érdemes észrevenni, hogy a Jobbik nem a karantén falai között van, hanem a lakásunk ajtaján dörömböl. Aki fenntartott orral utasítja el a Jobbikkal folytatott vitát, arról nem a kulturált magatartás, hanem az érzéketlen gőg fog a választók eszébe jutni.

Másodszor: nem működik a nácizás sem. Ha a Jobbikot minden indoklás és magyarázat nélkül hívjuk neonáci pártnak, az hiteltelen érvelés. Rá kell mutatni, hogy pontosan miért vállalhatatlan a Jobbik: beszélni kell arról, hogy az Országgyűlés alelnöke egy korábban cigányokat kábellel megverő exshinhead, hogy Novák Előd soha nem tagadta le a neonáci kuruc.info szerkesztését, hogy a párt elnöke a zsidókban meglévő „magyargyűlöletről” értekezik két kölyökvizslás fotózás között.

De ez önmagában nem elég. A legfontosabb ugyanis a Jobbikkal vitatkozók esetén a felkészültség. A Jobbik nem egyszer lengette be az EU-ból való kilépés lehetőségét, emlékezzünk például Novák Előd uniós zászlóégető akciójára. Egy felkészült politikus vagy riporter sorolni kezdheti ennek katasztrofális gazdasági következményeit – egy felkészületlen erre nem képes. De más példával élve: Vona Gábort könnyedén bele lehet zavarni abba, hogy a párt csendőrség-koncepciója semmiben nem különbözik a jelenleg is létező készenléti rendőrségtől, a Jobbik „gazdaságpolitikusait” az államadósság vissza nem fizetésének gondolatába, és így tovább. Arra kell rámutatni, hogy itt lózungok versengenek tényekkel, és utóbbiak stabilabb lábon állnak.

Hasonló eszköz lehet a szélsőjobboldali politikusok múltjának leleplezése és a nevetségessé tétel is. Tévedés azt hinni, hogy a Jobbik előretörésével ez utóbbi lehetetlen küldetéssé válik. A pártnak nincsen olyan médiuma és fóruma, ahol ne hangoznának el hajmeresztő kijelentések. A legszebb talán a cigányellenes kijelentéseket tevő Jobbik-képviselő volt, akit Vona Gábor pártelnök „büntetésből” a Jobbik egy cigány származású tagjához küldött el nyaralni – akiről pedig az derült ki, hogy antiszemita. Nem kell sokáig keresgélni ahhoz, hogy hasonló történetek sora dőljön ki a Jobbik szekrényéből, elég csak KGBélára gondolni. Ki szavazna szívesen egy olyan figurára, akiről széles körben ismert – jelenleg nem az –, hogy az orosz érdekeket szolgálhatja a magyar érdekek helyett?

A legfontosabb azonban, hogy ne értékeljük se túl, se alul a Jobbik jelentőségét. A szélsőjobboldali párt – egyébként elég régen – eljutott oda, hogy érdemes legyen komolyan venni, de aki Vona Gábor miniszterelnökségét vizionálva csomagolni kezd, az eleve feladja a küzdelmet. Demokratikusan gondolkodó politikusok által véghezvitt csodára pedig meglehetősen régóta várunk minden eredmény nélkül. Érdemes elgondolkodni tehát azon, hogy mit tehetünk mi a szélsőségesek előretörése ellen. Hogy ennek a folyamatnak 2009-2010-ben kellett volna elindulnia? Kétségkívül. De jobb későn, mint soha: a politikában ritkán vannak előre lefutott meccsek.