Sorbanálló otthontalanok. Kit terhelnek a terheik?

A január elsejétől életbe lépő törvényi szabályozás szerint csak az a beteg veheti igénybe az egészségügyi biztosítás szolgáltatásait társadalombiztosítási (taj) kártyája alapján, aki rendszeresen fizeti a megemelt összegű tb-járulékot. Azt, hogy a betegek ténylegesen fizettek-e, április elejétől ellenőrzik majd, mert ekkorra készül el a naprakész, számítógépes nyilvántartás.

Amennyiben honfitársunk adósa a tb-kasszának, csak alapfokú egészségügyi ellátásra lesz jogosult, melynek pontos határait a jogalkotók még csak ezután állapítják meg: várhatóan ide tartozik majd a baleseti ellátás, az anya- és csecsemővédelem, a járványügyi megelőzés.

Óriási horderejű változások előtt állunk tehát, melynek kulcskérdése: fizetnek-e gyógyulásukért azok a felnőtt korú magyar állampolgárok, akiknek nincs állandó munkaviszonyuk, nem részesülnek munkanélküli ellátásban, nem nyugdíjasok, és nem is tanulók. Ezeknek az „inaktív dolgozóknak” a száma a különböző statisztikák szerint megközelíti a három milliót, ami példátlanul magas az Európai Unió tagországai között. Belőlük kerülnek ki  a társadalombiztosítás úgynevezett „potyautasai”, akiket az „ellenőrök” – hacsak nem fogják befizetni a szociális helyzetüktől függően kivetett járulékot, -  le fogják szállítani az egészségügyi ellátásnak nevezett rozzant járműről.

Lesznek, akik továbbra is igyekeznek elkerülni a fizetést, akik úgy gondolkodnak, hogy a nyújtott szolgáltatás nem áll arányban a befizetésekkel,  és szükség esetén a hálapénzzel – amely sokak szerint egyáltalán nem fog megszűnni – változatlanul megoldhatják gyógyításukat. De bizonyára lesznek olyanok is, akik akarnának, de nem tudnak fizetni, és így szándékuk ellenére rekednek kívül a társadalombiztosítási rendszeren.

Amennyiben a „potyautasokat” fizetésre kötelezik – a járulék behajtása külön probléma lehet. A rendszerváltás óta az adósságok behajtása meglehetősen körülményessé vált, még az olyan tartozásoké is, melyet az állami apparátus közreműködésével és pressziójára addig meglehetősen zökkenőmentesen fizettek az emberek. (Ilyen volt például a gyermektartás, melyet annak idején a munkahelyek egyszerűen levontak a munkavállalók béréből, a társadalombiztosítási járulékhoz hasonlóan. Ma viszont a támogatásra szoruló anyák és gyermekeik – amennyiben az apa megtagadja a fizetést – gyakran kilátástalan helyzetbe kerülnek. Hiába rendelkeznek jogerős ítélettel az apaság megállapításáról, a tartásdíjhoz nem jutnak hozzá.)

Nehogy hasonló helyzet jöjjön létre, mint 1945 előtt, a Horthy-rendszerben, amikor a népesség jelentős része, elsősorban a szegényparasztság, kívül rekedt az 1928-ban egységes rendszerbe foglalt társadalombiztosításon. Ezt a visszásságot éles szavakkal ostorozták a baloldali gondolkodók, így a jeles szociáldemokrata orvos, Jahn Ferenc is, aki   1931-ben megfogalmazta az MSZDP társadalombiztosítási programját. „Addig is, míg a társadalom strukturális átszervezése megtörténik, követeljük:   az általános betegbiztosítási intézmény azonnali kiterjesztését a mezőgazdasági lakosságra is.   A rokkantság, baleset, munkanélküliség, árvaság és aggkor esetére szóló biztosítás sürgős keresztülvitelét. A falu és tanya egészségügyének bevezetését. Az ipari üzemek egészségügyi ellenőrzésének megszervezését. Munkanélküliek orvosi ellátását".  Visszautasította a korabeli politikusok érvelését, mely szerint a társadalombiztosítás fokozatosan, néhány évtized alatt mindenkire kiterjed, időre van szükség, amíg a gazdaság megteremti az ehhez szükséges forrásokat. Most, a koraszülött jóléti rendszer halálakor, mintha hasonló érveket hallanánk.