A hatalomátvétel estéjén  szokatlanul kihalt volt a város és az elnöki paloták elől nyomtalanul eltűnt az őrség- emlékszik vissza Dalmy Dénes, a Műegyetem címzetes docense, statikus mérnök. Dalmy 1978-tól 1980-ig, az iraki-iráni háború kitörtéséig dolgozott Bagdad egyik legnagyobb tervező-intézetében, ahová az egykori TESCO, a fejlődő országokba műszaki értelmiségieket exportáló magyar cég közvetítette ki. Munkaadó intézetének az igazgatója nem volt más, mint a Szaddam cimborája, Taha Jasszin Ramadán, aki késöbb alelnök lett. Az amerikai megszállás után letartóztatták, előbb 15 évi börtönre ítélték, amit most kötél általi halálra súlyosbítottak.

Szaddám elnökségének másnapján egy orosz nemzetiségű kolleganője sírva fordult Dalmyhoz, segítsen értesíteni Prágába emigrált apósát, Irak egyik leghíresebb költőjét és Husszein ellenlábasát, hogy férjét az éjszaka elhurcolták. Ő be is ment a bagdadi magyar követségre, ahol megnyugtatták, hogy azonnal értesítik a szovjet elvtársakat. Másnap megjelent a kék-zöld foltokkal kidekorált és Irakból azonnali hatállyal kiutasított áldozat. Élete megmentőjének nevezte Dalmyt és elmondta, kihallgatója aki egy telefonkönyvvel ütlegelte, büszkén dicsekedett neki oroszul, hogy Moszkvában tanulta a "mesterségét".

A hatalomátvételkor a hivatalos híradások szerint ötvenöt embert vettek őrizetbe, ám az egyik közelben lakó magyar beszámolója szerint a városi börtönből egész éjjel gépfegyverropogás hallatszott. "Kóbor kutyákat irtottak" szólt a hivatalos magyarázat, azonban a helyi viszonyokat ismerők szerint valójában leszámolás történt, egész családokat irtottak ki, elejét véve a későbbi vérbosszúnak.

Dalmy tervezte meg a Bagdad környéki atomreaktor szerkezeti részeit is, mégpedig anélkül, hogy közölték volna vele, az épület valójában milyen célt fog szolgálni. Persze sejtett valamit. Tekintettel a hiányos információkra, valamint a legalábbis veszélyes helyi viszonyokra, a tervezői gyakorlatában addig szereplő legnagyobb, négyzetméterenként 500 kilós teherbírás négyszeresére, 2000 kilóra méretezte az épületet, ám még így is volt egy-két álmatlan éjszakája. A közelébe sem engedték a készülő műnek, csak messziről szemlélhette tervei megvalósulását. Túlméretezés ide, túlméretezés oda, a pár évvel későbbi, fényes nappal végrehajtott izraeli bombázás porig rombolta a már majdnem elkészült reaktort, véget vetve a tervező addigi félelmeinek.

Egyik, Szaddámmal történt „találkozója” sokáig emlékezetes marad. Az elnök az építésügyi minisztérium újonnan felhúzott épületét avatta fel, és az esemény hírére az épület körül gyülekeztek a környező intézmények dolgozói. Ott volt, a hátsó sorokban Dalmy is. Amikor az épületből távozóban az elnök megjelent a bejárati lépcső tetején, a tömeg hangos ovációba kezdett. A nők, a helyi szokást követve, fejhangú trillázást hallattak üdvözlésképpen, ami az európai fülnek legalábbis szokatlanul hangzott. Dalmy önkéntelenül is felnevetett, és ezzel magára vonta a „közeg” figyelmét „Menjen előre és éljenezzen!”- sziszegte mögötte egy civilruhás rendőr és a hátába nyomta fegyverét. Dalmy –mit volt mit tennie, előre ment, és a parancsnak engedelmeskedve, üdvrivalgott.

Dalmyt az iraki viszonyok Magyarország legsötétebb ötvenes évekbeli hangulatára emlékeztették, a közel-keleti országban is a nép folyamatosan nélkülözött. A kivégzés képeit nézve mégis megesett a szíve az áldozattá vált diktátoron. Mint mondja, Szaddam Husszein minden bűne mellett mégiscsak megpróbálta az iraki népben felkelteni a nemzeti büszkeség érzését. Igaz, ez csak az iraki-iráni haború alkalmával mintegy 1 millió iraki életébe került.

Michnai Attila