Projekt tervek - maketten

Emlékszem, amikor az éppen letűnőben lévő, helyét és szerepét kereső, egyik városból a másikba vándorló Országos Színházi Találkozó feltámasztásán gondolkodtunk (az eseménynek polgármesterként magam is voltam házigazdája Szolnokon), teljesen váratlanul keresett fel Toller László pécsi polgármester, és Szili Katalin akkori országgyűlési alelnök, hogy Pécs városa szívesen lenne állandó házigazdája az eseménynek. Lehet, hogy tíz nap is kellett, mire a kulturális minisztérium, a város és a Magyar Színházi Társaság meghozta a döntést. Létrejött egy közhasznú társaság Jordán Tamás vezetésével, és a POSZT elkezdett működni, élni, fejlődni. Anélkül, hogy a kormány, a város vagy bárki beleszólt volna. Szerencsére ezt ma is tiszteletben tartják a felek, és talán ezért is nőtte ki magát ez a szakmai fesztivál olyanná, amelyre mindenki büszke, s amely hatalmas érdeklődésre tarthat számot minden esztendőben.

Tisztában vagyok vele, hogy az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt nem azonos az országos színházi találkozó méretével, de nem is kellene ennyire misztifikálni, túlértékelni az elvégzendő feladatokat. Nem egy város felépítéséről van szó, hanem egy éves összművészeti, kulturális programsorozatról. Tavaly nyáron beszélgethettem Pécsett az ötletgazda, akkoriban távozó Takács Józseffel, ottani kulturális szervezőkkel. Sőt, végiglátogattam a pécsi múzeumokat, betértem a programirodába, s mivel Pécsett nevelkedtem, ismerem a kiválasztott helyszíneket is. Az akkori állapot tragikus volt. És ez semmit nem változott. A Csontváry Múzeum állapota olyan szégyenteljes, hogy – megítélésem szerint – a képek veszélyben vannak. Az ókeresztény sírkamrába (világörökség része) befolyik a víz, a Zsolnay-negyedben még a tulajdonviszonyok sem tisztázottak, a programirodában nem volt egyetlen épkézláb kiadvány sem, amiből tájékozódni lehetett volna a tervekről. Megjegyzem, az idei már a második „felvezető” év, amelyben programoknak kellett volna lenni. Hogy nincs? Hát nincs. Amint az Kornai Gábornak a hvg.hu-nak adott interjújából kiolvasható, a helyzet jottányit sem változott.

Való igaz, közeleg az utolsó óra, és nem lesz más lehetősége a döntnököknek, minthogy visszavonják az odaítélt címet. Ráadásul az a könnyebbségük is megvan, hogy 2010-re nem egy, hanem három város kapta meg az adott évre a címet, így Európa nem szenved presztizsveszteséget, legfeljebb Magyarország, és persze Pécs. És majd ezzel a szégyennel lesz tele az európai média: ismét egy „jó” kép Magyarországról. Amúgy is várom már, hogy egy külföldi tv-stáb mikor járja végig a várost, hogy bemutassa mindazt, ami Pécsett ma EKF projekt címén elkövetnek.

Illene tehát végre minden szereplőnek komolyan venni a feladatát, ami nem egyenlő azzal, hogy letiltjuk a kommunikáció lehetőségét. Mi van itt? Magánbiznisz vagy közpénz? Kinek az ügye ez? Egy programigazgatóé vagy Magyarországé? Ha az utóbbié, akkor nem kellene számot adni, válaszolni a kérdésekre, bemutatni őszintén és világosan, hogy hol is tartanak az előkészületek? Amikor 35 milliárd elköltésének két éve „készülő” tervéről kérdezik a felelősöket, nem kellene válaszolni? Miután az eset rólunk, magyarokról is szól, nem kellene tisztességesen szemébe nézni embereknek, médiának, szakmának, és őszintén elmondani az igazat? Ha Tasnádi polgármester úr igazat mondott az MTV „Az este” című műsorában, és valóban „időarányosan minden rendben van”, akkor miért is kell a nyilatkozat stop? Vagy mégsincs rendben minden? A helyzet már nemcsak a kevés számú ellenző, hanem a drukkerek szerint is tarthatatlan. Az EKF projekt lassan olyanná válik, mint az egyébként jobb sorsra érdemes Fradi: mindenki elfordul tőle. Pedig ebben a versenyben még ellenfél sincs. Csak mi magunk.

Mi hát a teendő? Meggyőződésem, hogy valakinek végre egy kézbe kellene vonni a projekt irányítását! Van ugyan kormányzati biztos, akit nem is látni, hallani az elvégzett munkáról! Van programigazgató, van irodavezető, van kommunikációs „arc”, van Vujity Tvrtko, van városháza, volt főépítész, és még sincs semmi. Azt gondolom, hogy a megoldás kulcsa már nem a város kezében van. Egy eladósodott, a napi működés terheit nyögő, az előkészítésre forrásokkal alig-alig rendelkező önkormányzat már nem alkalmas ennek a projektnek a lebonyolítására.

Ráadásul már nem csupán Pécs, hanem Magyarország jó híre a tét. No meg a magyar kultúráé! (Gondoljunk csak bele, hogy miként fog közönség elé állni a bukás után egy magyar művész a határokon túl. Milyen érzés lesz magyarként nap mint nap szembesülni azzal az érzéssel, hogy „Ti még ezt sem tudtátok megcsinálni!” Foci EB? Olimpia? Innen nézve kicsit nevetségesen hangzik.) Mára nem maradt más lehetőség, minthogy a kormány kezébe vegye az ügyek irányítását. Elsősorban azonban nem politikai, hanem szakmai alapon. Kezdve azzal, hogy elzavarja a jelenlegi kormánybiztost, megnevezi felelősként a kulturális minisztert, és megállapodik Pécs önkormányzatával, hogy központi irányítással és finanszírozással megtervezi és lebonyolítja az EKF projektet. Az önkormányzat pedig (létrehozva a szükséges politikai konszenzust) minden tekintetben segíti a kormányt a feladat elvégzésében.

Először is át kell tekinteni a korábbi terveket, és felül kell vizsgálni azokat. Valódi szakmai véleményt kell kérni és kapni, hogy a korábbi tervek megvalósíthatóak-e vagy sem? Ha nem, akkor alternatívát kell felmutatni. Magam úgy hiszem, éppen elég impozáns lenne, ha Pécs mai értékeit mutatnánk fel, megújítva a jelenlegi helyeket, felerősítve intézményes és civil törekvéseket, és gyorsan elfelejteni a megalomán, megvalósíthatatlan terveket. Pécs tágabb belvárosa – funkcióit tekintve – ma is alkalmas az éves program lebonyolítására. Csontváry, Amerigo Tot, Vasarely, Barcsay éppen elég jó név, és akkor még ott vannak a maiak. Kiváló zenekaruk van, színházi, bábjátszási, tánc hagyományaik, a filmszemle is Pécsről származik. Egyházi és világi múzeumok, kulturális kincsek sorakoznak nemcsak a városban, hanem az egész vidéken. Jó helyszín Pécs a maga mediterrán hangulatával, forgatagával, a város „elrendezésével”.

Végre mérlegelni és cselekedni kellene. Nem pozícióharcot folytatni pártban, kormányban, önkormányzatban, intézményekben, társaságokban. A tervezett megyei, regionális könyvtár – amellett, hogy el sem készül – régi hiányt pótolna ugyan Pécsett, de sok köze nincs az EKF projekthez. Meg kell ugyan építeni, de azt ne higgye senki, hogy ettől minden megoldódna. Ahogyan megvalósíthatatlan ma már a Zsolnay-negyed „Covent Garden”-né varázslása is, ráadásul kivinné a tömeget az értékes és gyönyörű, pécsiek által használt Belvárosból. A hangversenyterem épületként felhúzható ugyan, de milyen minőségben? A Művészetek Palotájában csak a próbaüzem hónapokig tartott. Itt pedig még tervek sincsenek. Minden esetben azt a megoldást kell megtalálni, amely reálisan megvalósítható, és nem úgy viselkedni, mint a kutya a csonttal: ha egyszer bekapta, nem ereszti.

Nem szabadna azzal áltatni magunkat, hogy minden rendben, minden megvalósítható, minden elkészül, amikor már azok sem hiszik, akik mondják.

És nem utolsó sorban ismét meg kellene nyerni az ügynek a médiát és a pécsi polgárokat, akiket az utóbbi hónapokban éppen eléggé sikerült elvadítani, pesszimistává tenni. Ma már a legtöbben csak legyintenek: „Úgysem lesz semmi az egészből!” Lassan az utolsó órába jutunk. Arra kérem Szili Katalint és Hiller Istvánt, vegyék kezükbe az ügyek intézését, mert rájuk fog omlani a tető.

Várhegyi Attila

(A szerző a FIDESZ kormányban kulturális államtitkár volt, jelenleg marketing-kommunikációval foglalkozik)