Ungár Klára. Jól párnázva © Stiller Ákos

Ungár Klára idáig szerencsés belpolitikai ösztönnel elkerülte, hogy neve mutyigyanús dolgokhoz legyen kapcsolható. A közéleti pályafutását a Fideszben kezdő, aztán a szabad demokratáknál folytató politikusasszony inkább volt az elvek, mint a tisztátalan lepaktálások embere. Mindkét pártban az alapítók örökségéhez ragaszkodó belső ellenzéket képviselte. Orbán Viktor jobbra húzó törekvéseivel szemben az ősfideszes hagyományokat védelmezte. Az SZDSZ „szabad tanácskozásának” egyik létrehozójaként pedig kritikusa volt új pártja „pragmatikus” (hatalomcentrikus) döntéseinek. Szimpatikus vonásaként könyvelhető el, hogy – politikai osztályunk úttörőjeként – nyíltan felvállalta nemi másságát. Egyaránt példát mutatva ezzel férfiaknak, s nőtársainak.

Ehhez képest kinevezése az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) eddig nem létező főigazgató-helyettesi posztjára nem az egészségügyi reformról, hanem a politikai zsákmányelv alkalmazásáról szól.

A törvényhozási (és azon kívüli) ellenzék hosszú ideje sejteti, a reform valójában önös pártérdekeket szolgál: társadalombiztosítás részleges privatizációja nem a betegek helyzetének javulását, hanem kormányközeli illetékesek vagyongyarapodását teszi lehetővé. Ezt a szaktárcát birtokló SZDSZ nem győzi cáfolni. Ha tényleg nem igaz, akkor legfőbb érdekük volna, hogy ezt külsőségek szintjén is demonstrálják. (De amennyiben helytálló, egy fineszes politikai vezetésnek akkor sem árt ügyelni a látszatra.) Ennyire rossz népszerűségi mutatók idején – finoman szólva – nem a legnyerőbb húzás közintézménybe pártkatonát rakni. Márpedig Ungár Klára OEP főigazgató-helyettesi kinevezésével ezt csinálták.

De hát, ugye „a Fidesz kormányzása alatt a társadalombiztosítást olyan pártpolitikusok felügyelték, mint Selmeczi Gabriella vagy Frajna Imre. Mikola István minisztersége idején az OEP élén a szintén jobboldali kötődésű Oberfrank Ferenc állt, aki az MDF 1994-es országos listáján szerepelt” – próbálja kidumálni a bizonyítványt a liberális Egészségügyi Minisztérium. Először is: egy liberális miniszternek mióta példakép a Fidesz? Nem pont az SZDSZ kárhoztatta, amikor narancsszínű pártbarátok, szakkollégista haverok bekerültek zsíros közhivatali állásokba a jobbos érában? Mintha arról lett volna szó, hogy a világnézetileg semleges, közszolgáltató állam jegyében leszámolnak ezzel a gyakorlattal.

Másrészt, a hivatkozás, amivel takaróznak, részben sántít. A politikai államtitkár természetesen a mindenkori kormánypárt „vadászterülete”. Ő egyértelműen pártpolitikus. A főigazgató és helyettese viszont szakigazgatási tisztség. Köztisztviselői rang, ami pártsemleges előéletet igényel(ne). Oberfrank egészségkasszai csúcsvezetősége ilyen szempontból megkérdőjelezhető. Ahogy Ungáré is az lesz. (Különösen, hogy előbbi a régmúltban volt pártpolitikus, utóbbi viszont a kinevezése előtt is pártja Országos Tanácsában ült.) Ráadásul pont az SZDSZ-től extra kínos a fenti dolog. Nevezett párt hirdeti a tőkepiac ágazati felsőbbrendűségét a gondoskodó jóléti mamutállammal szemben. Akkor miért nem „hív be” egy politikafüggetlen közgazdászt a versenyszférából? Aki levezényelné a magánosítást. Külön súlyosbítja Ungár megbizatását, hogy a beosztást csak alig néhány hete kreálták. Nyilván a kisebb és olcsóbb állam építésének jegyében. Ha valaki józan hangot kívánna pendíteni az SZDSZ-ben, nyilván valami olyasmit mondana: ez bizony önsorsrontó ballépés a javából.

Ha egy kormánypárt mélyen és tartósan az országházi küszöb alatt vegetál, talán üdvös lenne, ha leküzdené a tisztségek megszerzése iránti farkasétvágyát. E sorok írója tántoríthatatlan híve a gyógyítás piac- és versenypárti átszervezésének. De nem úgy, hogy – kellemest a hasznossal összekötve – mindezt egyúttal klientúraépítésre is felhasználják. Már csak azért sem, mert ezzel a több-biztosítós modell járatódik le.

Papp László Tamás