Pszichopatákra is áll, hogy két dudás nemigen fér meg egy csárdában. Amellett a nagy számok törvényét nézve sincs túl nagy esély rá, hogy három-négy gátlástalan, domináns és pszichotikus személyiségű, „kifejlett méretű” gyilkos így összefusson, rátalálva egymásra. Ugyanígy kevésbé életszerű, hogy több volt profi katonára, zsoldosra, idegenlégiósra, mesterlövészre egyszerre törjön rá a vágy, hogy cigány származású falusiakat öldössön. Sanszosabb – bár persze ez is csak józan észre alapozott valószínűségi találgatás – hogy a terrorsejt felépítése a mester-tanítvány, vagy a szülő-gyermek viszony relációmintáit követi. 

A legtöbb sorozatgyilkos magányosan ténykedik. Ugyanis az élvezetből űzött gyilkosság neki – hasonlóan a normál szexualitáshoz – intim dolog. Pontosabban aberrált intimitáspótlék, amelyet nem szívesen oszt meg mással. Ha mégis társul, akkor olyan személlyel, akihez vérségi, illetve ahhoz hasonlóan szoros kötelék fűzi. Tipikus példa rá a washingtoni orvlövészpáros, ahol a fiatalkorú tettesnek a nála jóval idősebb Öböl-háborús veterán bizonyára megkérdőjelezhetetlen tekintélyszemély, egyfajta apafigura volt. Elképzelhető, hogy a csoport vezérhímje egy frontvonalat megjárt, torzult személyiségű leszerelt elitkatona. (Vagy olyan kényszerbeteg fegyvermániás, akit labilis alkata miatt eleve kiszuperáltak onnan.) Lehetséges, hogy egy-két, gondjaira bízott (vagy spontán hozzá csapódó) fiatalból szervezett embervadász minikommandót. Teljesen beoltotta, uralma alá hajtotta őket. 

Elgondolkodtató, hogy a rekordösszeghez közelítő vérdíj, továbbá a minden korábbit felülmúló nyomozati hajsza dacára sem bomlott fel a csapat. Mi több, Tatárszentgyörgy után ismét akcióba léptek. A gondos tervezésre utaló helyszín- és áldozatválasztás, a feltűnésmentes odaérkezés, eltávozás a hivatásos gyilkos elővigyázatosságára utal. Életszagúnak látszik, hogy van egy idősebb, fegyverhasználatban, konspirációban jártas, embert már korábban is ölt, a csoport agyaként működő személy, aki lő, a többiek pedig famulusként játsszák a zavartalan cselekményt biztosító figyelő, a gyújtogató, a menekítő sofőr szerepét. Az első gyilkosságokat bizonyára a legtapasztaltabb csinálta, de a mostanit akár – beavatás gyanánt – végezhette az ifjabb. Fentiekből levezetve a halálosztag vezetése mindenképpen kompetens. Minden ilyen „ragadozófalka” összetartó ereje az Alfa-hímnek való behódolás, a „kőkemény gyilkos” bandavezérért való – félelemmel vegyes – rajongás. Ilyen kapcsolat legjobb táptalaja a zárt, macsó férfiközösség: laktanya, börtön, nevelőintézet, fiúkollégium, sportklub, gettóbanda, bizonyos fasisztoid szubkultúrák. 

© MTI - Balázs Attila

Kommentátoraink többsége a cigányok (illetve más kisebbségek, politikusok, intézmények) sérelmére elkövetett, politikailag motivált rasszista erőszakhullámmal von párhuzamot, illetve abban lát hasonlóságokat. Nem árt viszont figyelni a különbségekre is. Látni kell: a hazai szélsőjobb illegális peremrészének nagyobb a szája, mint az ereje. A Magyarok Nyilai (és egyéb militáns sejtek, egyének) aktivitása eddig kimerült fenyegetőzésben, pitiáner gyújtogatásban-rongálásban, házilag készített bombák tervezgetésében. A Csintalan-verést, valamit egy-két, alkalom szülte inzultust leszámítva senki testi épségében nem tettek kárt. Nyilvánvaló, hogy őnáluk nincs olyan gátlástalan, pszichotikus szociopata, mint a „halálosztóknál.” 

Ráadásul a politikai terrorizmus, „közéleti jellegéből” adódóan nem szakadhat el az össztársadalmi miliőtől, amelyben létezik. A hazai lakosság főárama előítéletes ugyan, de passzív, konfliktuskerülő módon. Mind több helyen van életmódkonfliktus az öregedő, többnyire nyugdíjas vagy aktív középkorú falusi többség, és a sokgyerekes-nagycsaládos, a település gettósodó peremén élő, uzsorásoktól zaklatott cigány lakosok között. A többség által valós konkrét (és egyedi) negatív tapasztalatokból levont helytelen általánosítás szüli az előítéletet. A lumpenbűnözés miatt a többség oroszlánrésze és a cigányság bizonyos rétegei között állandósult a feszültség. De ez az apolitikus lakossági majoritás oldaláról csendesen, passzív távolságtartás, vértelen spontán szegregáció, idegenkedő hozzáállás formájában nyilvánul meg. Az elsöprő többség nem vevő az ultrajobb veszettjei által kínált receptre. Elutasítja a fizikai erőszakot, az önbíráskodást, mások kollektív üldözését, a lincselésre való felhívást. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a legális eszközöket (felvonulás, masírozás) preferáló, fasisztoid Gárda „rendpárti” akciói szimpatikusak lehetnek nekik. 

Viszont a sorozatgyilkos halálbrigád láthatóan nem politikai népszerűségre hajt. Ha azt tennék, akkor önjelölt igazságosztóként roma származású uzsoragengsztereket és a falu rémének tartott izomagyú behajtóikat vadásznák le. Ezzel nemcsak a többség, de még a cigány adósok rokonszenvét is elnyerhetnék. Közkedvelt, népszerű filmek hőse a magányos ítéletvégrehajtó, aki kivégzi azon bűnözőket, akik kicsúsztak a rendőrség markából. Azonban a nagycsécsi, tatárszentgyörgyi, tiszalöki sorozatgyilkos(ok) egyik településen sem kirívóan ellenszenves, súlyos bűncselekménnyel vádolt célpontot választottak. Tettesként a gyerekeket sem kímélik, amivel a mérsékeltebb rasszistákban is csak undort keltenek maguk iránt. A megöltek nem vittek politikai szerepet, és az elkövetők sem politikai terroristaként viselkednek. Nem hagynak üzenetet, nincs követelésük. Lehetséges, hogy a vélt rasszizmusuk is csak mellékmotívum. Vagy ürügy, amivel önmaguk előtt takaróznak. Bizonyára gyűlölik a romákat, emberi lénynek sem tekintik őket. De éppúgy benne lehet a döntésükben a pragmatikus esélylatolgatás is. Egy kistelepülés szélén, az erdő mellett lakó család nyilván védtelenebb, könnyebb célpont, mint a beljebb élők. Nagyon is elképzelhető, hogy tetteiknek nincs semmiféle közvetlen politikai, faji, terrorisztikus, stb. végcélja. Pusztán a morbid, torz örömszerzés, az emberségből kivetkőzés perverz lelki orgazmusa. Akármi is legyen a mozgatórugójuk, pont az ilyen fajtársaink kedvéért találták ki a tényleges életfogytiglanit. Bízunk abban, hamar részük lesz egy minimalista komfortfokozatú cella nyújtotta élményekben. S nem kell várnunk ezzel újabb ártatlanok haláláig. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy esetleg megússzák.