Úgyszólván kizártnak tekinthető, hogy az MSZP sokkal jobban szerepeljen, mint ahogy az utóbbi hónapok közvélemény-kutatási adataiból várható. És ezért érdekében állónak érezze majd az előre hozott országgyűlési választást. De ma az is elképzelhetetlennek látszik, hogy azért kerüljön sor erre mégis, mert annyival rosszabbul szerepel a vártnál, hogy ennek lelki összeomlás, a törülköző bedobása lesz a következménye. Olyan mélyen van a párt, hogy nincs hova süllyednie tovább. A vizsgálatok szerint az a tizenvalahány százaléknyi szavazó, amivel ma rendelkezik, már tűzön-vízen át kitart mellette.

A Fidesz számára ma már csak a szavazatok kétharmadának megszerzése adhatna okot az elégedettségre. Ha ez azzal is társulna, aminek egyébként kicsi a valószínűsége, hogy nem jut be a Jobbik, vagyis a Fidesz egyedül uralná a jobboldali térfelet, az lenne az abszolút siker.

Nehéz megmondani, hogy az SZDSZ vagy az MDF van nyomasztóbb helyzetben. Az SZDSZ a legtöbb felmerés szerint igen hosszú ideje 5 % alatt szerepel. Maradék szavazótáborát három irányból is erősen kísértik. Az MSZP az utóbbi években a korábbiaknál jóval látványosabban lép fel a szélsőjobbal szemben védelmet kínáló erőként, és ezzel jó eséllyel hódítja el az SZDSZ-től azt az értelmiségi réteget, amely mindenekelőtt e félelmi pszichózis hatása alatt dönt a szavazatáról. Az SZDSZ választási kampánya ugyanakkor világossá tette, hogy másban már ők sem reménykedhetnek, csak ha a párt e régi hagyományához nyúlnak vissza, és a különféle kisebbségek félelmi reflexeit mozgósítják. Azon az áron is, hogy a kampányukkal tevékenyen közreműködnek a Jobbik felértékelésében. Most fordul elő ugyanis először, hogy a kisebbségek patrónusának szerepében kiállva a pástra, nem a legnagyobb jobboldali párttal szemben ajánlják magukat a választók figyelmébe, hanem tudomásul véve a realitást, önként a radikális jobboldali alakulattal állnak párba, a harmadik erő pozíciójának megszerzését nevezve meg a saját tétjükként.

Az MDF Bokros Lajos leigazolásával kevéssel a választási kampány indulása előtt hitelesítette hatásosan az évek óta tartó igyekezetét, hogy a neoliberális irány, a költségvetési szigor, az állam visszaszorítása és a piacelvű gazdasági válaszok első számú letéteményesévé váljon a hazai mezőnyben. Ez a mai SZDSZ táborában meghatározó szerepű neoliberálisok, technokrata liberálisok csoportjára kétségtelenül vonzerőt gyakorol, aminek árulkodó jele, hogy Magyar Bálint a választás eredményét meg sem várva voltaképpen nyilvánvalóvá tette, hogy szerinte az SZDSZ-nek önállóan már nincs esélye a talpon maradásra. És mivel az MDF ma már az SZDSZ-éhez nagyon hasonló gazdaságpolitikai elképzeléseket képvisel, önálló jövője azonban szintén nem garantált, akármi történik is június 7-én, minél hamarabb össze kéne fogniuk, és együtt vágni neki majd az országgyűlési választásnak.

Azt a harmadik választói réteget, amely az SZDSZ-t korábban mindenekelőtt azért támogatta, mert az emberi jogi liberális elkötelezettség legkövetkezetesebb képviselőjét látta benne, az elmúlt években alaposan elbizonytalanította a párt – gondoljunk csak a vezetőválasztási visszaélésekre, a 2006. őszi rendőri erőszak kapcsán tanúsított magatartására, a gyülekezési jog korlátozásával kapcsolatos fővárosi próbálkozásokra, az önkormányzati vezetőik korrupciós ügyeire. Az ökopolitikai programmal színre lépő LMP, amely az általa képviselt értékszintézis részeként következetesen hangsúlyozza az emberi jogi liberális értékekhez való ragaszkodását is, és szintén ott van az indulásra jogot szerző nyolc szereplő között, az SZDSZ-nél alighanem vonzóbb alternatívát kínál e rétegnek. Őszintén szólva meglepne, ha a hónapok óta a kormányzati és az ellenzéki szerep között csúszkáló SZDSZ, amely egyszerre három vetélytársával is kénytelen küzdeni a szavazói megtartásáért, sikeresen abszolválná a feladatot, vagyis átsiklana a küszöbön.

Sokkal több esélye az MDF-nek sincs arra, hogy sikerüljön előadnia ezt az ügyes mutatványt. Az SZDSZ-hez hasonlóan tartósan az 5% alatt szerepel a felmérésekben. Az EU-s választást megelőző évben, egészen a jelöltállításig inkább csak az esélyeit rontó lépésekkel vétette észre magát. Az újabb kizárásokkal, kilépésekkel szegélyezett útja végén még a parlamenti frakcióját is elveszítette. Ami valamelyest azért csökkenti a szavazatszerző hatását annak a kisebbfajta csodának, hogy képes volt maga mellé, illetve a listája élére állítani Bokros Lajost, aki az utóbbi másfél évtizedben a piacelvű gazdaságfilozófiával társított technokrata gazdaságpolitikai ésszerűség tán legemblematikusabb figurájává emelkedett a hazai közéletben. Az MDF arra a kérdésre fog választ kapni, hogy elegendő-e eme váratlan húzás vonzereje annak a szomorú leépülési folyamatnak az elfeledtetésére, amivel az egykori rendszerváltoztató párt önvesztő következetességgel ismét eljutott a szakadék szélére.

Az SZDSZ és az MDF mércéje egyértelmű, a bejutás siker, a kinnmaradás bukás, amit alighanem mindkét pártban követne a vezetőváltás, és erősen valószínűsíthető az eddigi, önállósághoz ragaszkodó stratégiájuk felülvizsgálata is.

Bár a széles körű várakozások ismeretében kétségtelenül csalódást keltene a Jobbik elkötelezett híveiben, ha a párt a küszöb alatt maradna, de valójában már egy 4% körüli eredmény is tekintélyes erőgyarapodást bizonyítana, és egyértelműen sikernek volna elkönyvelhető, plána ha együttjárna a két kis parlamenti párt kudarcával.

A nyolc versenyző közül talán az LMP-HP lista eredményét a legnehezebb megjósolni. Egyfelől már az is siker, hogy ott van a legjobb nyolc között. És ha a szavazatok legalább 1%-át megszerzi, a fellépése már semmiképpen nem tekinthető kudarcnak. Hiszen az elmúlt két évtizedben most fordul elő először, hogy egy választáson induló pártnak valóban sikerül választhatóvá tennie a zöld gondolatot, az ökopolitikai alternatívát. Másfelől viszont meglepetésre is képes lehet. A legnagyobb hátránya, hogy ma még igen kevesen hallottak róla.. Mivel a fenntarthatóság, az igazságosság és a részvétel elvének érvényesítését hangsúlyozó értékszintézise a szolidaritáselvű baloldali, az emberi jogi liberális és a közösségelvű konzervatív értékekhez egyaránt kapcsolódik, elméletileg ez lehet a legvonzóbb ajánlat annak a társadalomrésznek, amely az egész parlamenti garnitúrával elégedetlen, ugyanakkor a Jobbik szélsőjobboldali radikalizmusát sem tartja elfogadhatónak. Márpedig ezek a szavazók alkotják a túlnyomó többségét annak a választások iránt érdeklődő egyharmadnak, amely a felmérések szerint évek óta elégedetlen a parlamenti kínálattal, és az ismert szereplőkkel szemben szinte bárkire szívesebben szavazna. Nagy kérdés, hogy ez a réteg milyen arányban megy el most szavazni, hogy valóban ki akarja-e fejezni a politikai elit iránti egyetemes elégedetlenségét? Az LMP-HP százalékos eredménye döntően ettől függ.

Nem sokat kockáztatunk, ha megjósoljuk, hogy a Munkáspárt és az MCF Roma Összefogás listája fog a sor végén szerepelni. És valószínűleg egyikőjük sem éri el az 1%-ot.

Elek István