1988-ban kempinget építettem Sopron-Balf-on, nagyon közel az osztrák határhoz, közel a rozsdásodó vasfüggönyhöz. Balf-ról csak annyit tudtam, hogy a nyilasok itt ölték meg drága jó Szerb Antalt. Ekkor még nagyon lazán üzemeltünk, legtöbb időnk az építkezéssel telt el. Egy düledező, szétlopásnak indult állami gazdaságtól vettük meg a jó lehetőségeket kínáló, kicsi telket és a romos üzemi épületet. Jöttek az első vendégek, de gyorsan tovább is álltak - nem volt nyerő a félig kész kempingben nyelni a port, vagy sárban dagonyázni.

Alois Mock és Horn Gyula átvágták a vasfüggönyt. A keletnémetekre nem vonatkozott. © MTI

Egy évvel később már egészen más volt a helyzet. Hatalmasat fordult a világ, óriási rés támadt a szocialista tábor elektronikus-szögesdrót kerítésén. Az elhúgyosodott Kádár rendszer, a vezér drámai leépülésével padlóra került. A szédületes gyorsaságú világpolitikai változások, a frissen alakult pártok és a fogyasztói társadalom ígéretes kincsei megrogyasztották a szocialista tábort.

1989 májusában eltávolították a technikai zárat a határnál, júniusban Horn és Mock jelképesen átvágták a vasfüggönyt. Magyarok tízezrei fejvesztve indultak bevásárolni a bécsi Mariahilfestrasse és Eisenstadt álmos üzleteibe. Szomorúan néztem kiéhezett honfitársaimat, hogy cipelik ezer számra a hűtőszekrényeket és indulnak haza vágyaik tárgyával. Burgenlandot rövid fél év alatt újjáépítettük a magyar szalmazsák tőkével. Osztrák barátaink azóta is vágyakozva emlékeznek a magyarok sáskajárására.

Kempingből menekülttábor

Június végére csordultig megteltünk. Még a szemközti szilvás kertben is DDR-es sátrak nőttek ki tucatszám. Először nem értettem a kitüntető érdeklődést, miért jön a sok Trabantos-Wartburgos Honecker-alattvaló. Közben kiderült, a testvéri keletnémetek nem azért jöttek a kempingembe, mert hogy itt lett volna a korlátlan pihenés és kikapcsolódás Mekkája. Kiszagolták, hogy pártunk és kormányunk lazított a több évtizedes határsávbilincsen, feladta aljas határvédelmi módszereinek nagy részét.

keletnémetek várják a határnyitást © MTI

Júliusban a legelszántabb fiatalok nekivágtak a szakadozó vasfüggönynek, és sikeresen lefalcoltak. A Trabik itt maradtak nekem. Napról-napra több Trabi, Wartburg, meg mindenféle keletnémet kacat. Még levehető ajtajú turmixgép is akadt. 

Augusztus elejére már átalakultunk menekülttáborrá. Telt ház - sehol egy üres placc. Szépreményű szabaduló művészek és jól szituált családok tömege várt a legalkalmasabb katapultálási pillanatra. NDK-s barátaink nem ijedtek meg, ismertek a mi vasfüggönyünknél rettenetesebbet is. Megmondtam nekik, nálunk már nincs tűzparancs, de ha volna, fabatkát sem érne. Szurkoljanak le egy-két 100 márkást,  annak reményében, hogy a kalasnyikovos határőr elvtárs elfordul, mialatt a menekült átlép a szabad világba. Legtöbbször éjjel vágtak neki a két kilométerre levő határnak, de voltak igazi vagabundok is, ők fényes nappal mentek át,  legtöbbször az elképedt határőrök szeme láttára.

Reggelente, körbejártam a lassan csatatérré váló kempinget, számba vehettem a lefalcolókat. Üres sátrak, elhagyott lakókocsik, elhagyott autók. Elhagyott, omladozó szocialista tábor.

A magyar határőrség, munkásőrség, rendőrség, katonai és politikai rendőrség, váltakozó intenzitással próbálkozott szigorítani vagy lazítani, de leginkább beijedtek, nem volt határozott véleményük, ingadoztak - felsőbb utasítás ritkán jött. Hol lapítottak, hol erősködtek. A Munkásőrséget is kivezényelték, azzal a nevetséges feladattal, hogy a határtól 10-15 kilométerre tartóztassák fel a Trabantos áradatot. Pár napos káder hevületük, gyorsan elpárolgott. 

A politikusok kitalálták a szögesdrótos Páneurópai Pikniket. Bármilyen mítoszt kreál erről a 20 évvel ezelött, augusztus 19-én tartott happeningről a történelmi emlékezet, ez a story mégiscsak politikai piár húzás volt. A tv kamerák előtt, pár órára kinyitjuk a berozsdásodott kaput, az őrjöngő, síró, teljesen elképedt keletnémeteket gyorsan átnyomjuk. Most legalább láthatta az egész világ, hogy milyen remek gyerekek vagyunk mi, magyarok. Pár óra, csak pár óra, aztán kapuzárás.

Időt akart nyerni a politika, reménykedtek, hogy talán Gorbacsov vagy Honecker elvtárs elintézi helyettünk valahogy a kínos határ malőrt. Az MSZMP vezetése most először ingott meg. Látható és érezhető volt, hogy a kormánynak nagyban megnőtt a szerepe. Az illegitim moszkovita párt lassan de biztosan elindult a teljes megsemmisülés felé. A szabadság szelleme iszonyatos erővel kiszabadult a palackból, már semmiféle elvtársi imával nem lehetett visszacsalogatni.

A BM III. osztály nem örült, hogy elhúztam a nyugati végekre, kikerültem a látókörükből. Mondták - majd átpasszolnak az illetékes titkos elvtársakhoz. De ebből már nem lett semmi. Az orkán erejű rendszerváltozás elsöpörte a megpudvásodott Harangozó Szilveszter elvtárs által jegyzett pártszolgálatos titkos szolgálatot.

Eleinte nem szálltak le rólam. V J. százados is meglátogatott, igaz, nem kért semmit, látóköréből kiesett a titkos szolgálatoktól nyüzsgő, menekülttáborhoz hasonlító kemping. Pedig mondtam neki, most itt van mindenki, a Stasi, a KGB, a nyugatnémet BND, a Moszad, de látszott rajta, hogy ehhez már nincs érkezése. Barátkozott, mondta, hogy „ők akár fel is fedhetik magukat, nem kell itt már nagyon titkolózni, tudunk mi egész más alapokon kapcsolatban lenni, még segíthetünk is”. Előbb kellett volna - gondoltam. Huszonöt évig körmönfont gestapós trükkökkel lenyomtatok a csatornába, a patkányok közé - most meg barátkozzunk?

A politika rendőrség még pattogott. Egy, a megyeszékhelyről ide zsigulizott őrnagy, a határőrség elhárító tisztjével karöltve, kezdtek engem is szívatni: mit képzelek, miért segítek a lefalcolásokban, miért adok interjút különböző médiáknak, miért zavartam ki a járőröző határőröket a kempingből?  Majd meglátja, hogy ennek még lesz következménye” - ordította a megyei főnök. Ekkor már nem voltam beijedve. Mondtam, hogy nem sok közük van az itt történtekhez, és megjegyeztem, ha valami gondjuk van, azt beszéljék meg az itt nyüzsgő orosz, kelet-és nyugatnémet, izraeli ügynökökkel, ha nagyon akarják, akkor segítek. Figyelmeztettem őket, ne próbálják még egyszer a részeges járőröket beküldeni a kempingbe, itt ne csattogtassák piásan az üres Kalesnyikovokat. Nagyon meglepődtek, villámgyorsan elmentek, bár a határőr őrnagy közölte, hogy még találkozunk…

Jól tudom, pattogásom nem vallott túlságosan nagy bátorságra, mert végső soron egy 25 éve beszervezett, többszörös, több fedőnevű ügynök voltam. Kis magyar abszurd, de a hazai titkos szolgálatokat én úgy képviseltem, hogy az már őket nem érdekelte.

A megyétől is meglátogattak ketten. Búcsúlátogatás volt, nem érdekelte őket a határzűr, én meg nem értem rá nyüzsögni a helyi politika frontján. Pedzettem, hogy vége lesz itt mindennek, bedől a rendszer, ki leszünk öntve, mint a vakondok. Magabiztosan közölték, az nem fordulhat elő (Sajnos igazuk lett. A provinciális politikai elitnek azóta sem áll érdekében a kiborítás.)

A tábor titkos ügynökei

Kempingemben valóban lesátorozott a létező összes fontos titkosszolgálat. Kellő rutinommal simán felismertem őket. Először azért voltak gyanúsak, mert sokáig maradtak - úgy tettek mintha nyaralnának. De nyaralni, ebben a menekülttáborhoz hasonló kempingben, teljes képtelenség volt. Az ideges, nyugtalan stasi-sok nem tudták eldönteni, hogy menni,  vagy nem menni. A németek egymás között felismerték az ügynököt. Elég szembetűnő volt, hogy ki kivel áll szóba, kit közösítenek ki. Sokat sürgölődött körülöttem egy viszonylag jólszituált fiatalember, nem titkolta előttem, hogy stasi-s. Magyaráztam neki, ne izguljon, én is az vagyok, de nem vette komolyan. Sokáig nem tudta eldönteni, merre vegye az irányt. Egyik reggel csak a hűlt helyét találtam, a kis ócska kétszemélyes csehszlovák sátrat, és az imádott Wartburgját, amire korábban hat évet várt.

A szép terebélyes diófa alatt, jól felszerelt, menő sátorban a nyugatnémet titkosszolgálat, a Bundesnachrichtendienst (BND) képviseltette magát. Négy fiatalember „nyaralt” a félig kész kócerájban. Naponta rendeltek egy láda, akkor divatos Törley Dry pezsgőt. Később rájöttem, ez csak álca volt. Ittak, de nem annyit. Egyikük mindennap átment Ausztriába. Egyszer, laza iszogatás közben megjegyezték, tudják, hogy én megbízható vagyok. Talán ismerték múltamat, vagy legalábbis abból egy töredéket?

Később már szervezettebben segítettük a menekülőket. Pénzünk, főként nyugatnémet márka,  tenger sok volt. Ismert és ismeretlen humanitárius, egyházi szervezetek is sokat segítettek. Előre leegyeztetett személyeket és családokat tuningoltak fel bátorsággal, pénzzel, és szabadítottak át a határon.

A médiák jól tudták, hogy világtörténelmi események zajlanak a nyugati végeken. Hemzsegtek az újságírók, Tv-sek és mindenféle betű-csepűrágók. Egyik éjjel mély álmomból hatalmas reflektoros fényárral riasztott fel egy komplett BBC stáb. Erős akcentussal beszélő, igen rámenős riporternő, arra kért, hogy szervezzek meg egy „valódi” határátlépést a tv kamerák előtt, pár száz font ellenében, most rögtön. Kétszáz márka elment a strázsákra. (határőreink a fontot nem ismerték, csak a márkát és a shillinget). A filmezés sikerült, a riporter a szabadvilágba menekülő keletnémeteket filmezve ment át a határon. - vissza sem nézett.

Szeptember első hetére totál megteltünk. Nekem az volt a dolgom, hogy a gyorsan távozni akarókat lebeszéljem a dobbantásról. Várjanak még pár napot, vége lesz ennek a két hónapja tartó vasfüggöny horrornak. Szeptember 8-án, pénteken beállított hozzám egy magas rangú BM-es. Hideg, kimért káder. Nagyon lekezelően, de némi bizalmaskodással előadta, hogy a politikai vezetés úgy döntött, vasárnap este véglegesen kinyitják a határokat. Mint mondta, szeptember 10-én, vasárnap este nézzem meg a tévében a Hét című műsort. Addig lehetőleg tartsam egybe ezt a népes gyülekezetet.

Az ezredesnek volt egy érdekes mondata: „Ezeknek már nem is kellene elmenniük, hisz már mindennek vége.” Nem is értettem, mit akart ezzel mondani. Nagy okoskodásommal azt mondtam, hogy egy bennfentessel beszél ezredes elvtárs, hisz ügynök a táborparancsnok. Nagyon furcsán nézett rám, erre nem számított. Volt benne valami sajnálkozó megvetés. Pár percig nem szólt semmit, lassan megitta a kávéját, beült a sofőrös Ladába és elment. 

Kiűrül a tábor

Vasárnap délutánra felforrósodott a hangulat, csak a stázisok idegeskedtek, nem tudtak feloldódni, rémülten látták, hogy múlik ki percről percre a honeckeri befalazott NDK. Este hétkor dugig volt az éttermünk. Minden szem a tv képernyőjén, ekkor Acél Endre helyett megjelent Horn Gyula, aki bejelentette: „kiengedjük” a németeket. Azóta a neve szállóige a német mitológiában. A Politikai Bizottság rafinált politikusai és az MTV minden hájjal megkent KGB-s és belügyes káderei kiváló érzékkel készítették elő Horn eljövendő karrierjét.

Özönlenek a határon a keletnémet menekülők. © MTI

Óriási üdvrivalgás, sírás, ölelkezés, leírhatatlan érzelmi kitörés söpört végig a kempingen. A tábor órák alatt kiürült. Két „mezítlábas” fiatalt még rászedtem, hogy menjenek el az egyik itt hagyott Trabanttal, - marad még bőven. Mondák, hogy nincs papírjuk! Én meg magyaráztam, hogy kit érdekel a papír, tessék beülni ,és irány a szabadság.

Hétfő reggel a kempingem úgy nézett ki, mint a siralom völgye. Sehol egy lélek, csak romok, meg Wartburgok, Trabantok. Árválkodott egy lepusztult VW Golf is, nyugatnémet rendszámmal. Fogalmam sem volt a gazdájáról. Két nap múlva kaptam egy írásos üzenetet. Bontsam le a Golf baloldali ajtó kárpitját, találok ott ötezer márkát, tegyem el. Kösz szépen - eltettem.

Polgár Gyula