Miközben a nagypolitika színpadán a pártok minden egyes részletkérdés kapcsán látványos pengeváltások közepette ugranak egymásnak, gyakran elfeledkezünk arról a kellemetlen tényről, hogy jelen pillanatban nincs Magyarországon egyetlen olyan politikai erő sem, amely rendelkezik az ország jövőjét illető közép- és hosszú távú programmal. A kialakult programvákuum nem csak az érdemi vita lehetőségét szippantja be, hanem tétnélkülivé teszi a politikai diskurzus egészét, ugyanis nyílt terepet biztosít a nyilatkozatok kakofóniájának, az ellentmondásos megnyilvánulásoknak és a rapid nézetváltásoknak anélkül, hogy a következetlenségnek és a porhintésnek bármilyen következménye lenne. Ez a hosszúra nyúlt átmeneti programtalan állapot pillanatnyilag minden politikai erőnek megfelel – más-más okból.

Novák Zoltán © Szakács Barbara

A Szocialista Párt és a Szabad Demokraták ideológiai szempontból talajt vesztettek, és amíg az ideológiai irányzatok törésvonalai mentén kialakult belső harcok el nem dőlnek, addig nincsenek meg az előfeltételei a hivatalos programalkotásnak. A Fidesz, bár rendelkezik alapprogrammal („Erős Magyarország”), de az 2007-ben készült, és többszörösen eljárt felette az idő. Ráadásul az Erős Magyarország alapprogram – műfajából adódóan – nagyon kevés konkrétumot tartalmaz, a fő irányvonalait pedig a párt egésze sosem tette magáévá, tulajdonképpen egy belső zárványprogrammá vált. Új programmal pedig a pártnak egyelőre nem áll érdekében előállni. Az új többség koncepció most van a zenitjén, és az eredményeképpen létrejövő komoly társadalmi bázis eléggé heterogén és nem túl koherens. Ilyen körülmények között egy új program – bármilyen legyen is – mindenképpen a lemorzsolódás kockázatát hordozza magában.

Van-e létjogosultságuk?

Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a 21. század Magyarországán van-e még egyáltalán létjogosultsága a pártprogramoknak? A mai felgyorsult világban egy-egy program akár hónapok alatt is elavulhat, kiindulópontjait, alaptételeit felülírhatják a rohamos ütemben változó gazdasági és társadalmi körülmények. Ezen felül a pártok programjai nagyon sokszor légüres térbe kerülnek. A választópolgárok elenyésző hányada olvas pártprogramokat, nagyon nehezen találnánk olyan polgárt, aki végigolvassa a versengő pártok programjait, és ennek fényében adja le szavazatát.

A szavazók többsége a média által közvetített értékelésekre, elemzésekre és programvitákra hagyatkozik. Sajnos ezen a téren sem állunk túl jól. Míg Németországban például egy-egy párt programjának megjelenése után komoly szellemi diskurzus indul el a médiában, háttérműsorok tucatjai nyújtanak fórumot az értékeléshez és a vitákhoz, értelmezések és elemzések százai jelennek meg a sajtóban, addig nálunk korántsem ilyen kedvező a helyzet. A hazai média többnyire csak egyes hírérték-gyanús elemet ragad ki a programokból és azt cincálgatja, a háttérműsorok többsége pedig féloldalas és belterjes, így nincs mód a vélemények ütköztetésére. A komoly újságírás területén egy kicsit jobb a helyzet, de sajnos itt is jelen van az egyoldalúság.

Gyalázatos színvonal

Az éremnek persze két oldala van. A média viszonylagos közönye – részben – fakadhat abból is, hogy a programalkotás minősége hagy kívánnivalót maga után. A magyar pártprogramok – nyelvi és tartalmi – színvonala többnyire gyalázatos. Ez persze egy tyúk-tojás probléma: nehéz azt megmondani, hogy azért nem foglalkozik érdemben a magyar média a programokkal, mert azok túlságosan semmitmondóak, sematikusak és önismétlők, vagy azért nem fordít nagyobb figyelmet a politikum a programalkotásra, mert a pártprogramok az érdektelenség homályába hullnak.

Az elmúlt években a felerősödött a kontraprogramok jelentősége, amely kommunikációs fogássá, illetve a belső pártharcok eszközévé degradálta a programadás aktusát. A kontraprogramokat a pártok egyik másik, platformja vagy irányvonala hozza létre, a párton belüli térnyerés céljából. Voltaképpen ez a jelenség szülte az elmúlt évek gyurcsányi programdömpingjét is: minden, krízishelyzetre, párton belüli erőelmozdulásra újabb és újabb programmal reagált az ex kormányfő. De nem csak a szocialista párton belül születtek ilyen programok, ne felejtsük el Almássy Kornél „progresszív konzervativizmust” hirdető programját, vagy Bokros Lajos programját, amit az MDF adaptált, és ezzel kontraprogrammá vált, és ami végül – Bokros jelölésével együtt – újabb pártszakadáshoz vezetett. Az SZDSZ esetében is találunk példát ilyen típusú programokra, és bizonyos értelemben az Erős Magyarország is kontraprogramnak minősül.

A jelenség felerősödése nem tett jót a magyar programalkotási kultúrának. A kontraprogramok jellemzője ugyanis, hogy az esetek többségében rövid életűek, és ha hosszabb távon fennmaradnak is, vagy esetleg hivatalos szintre emelkednek, akkor sem válnak irányadóvá a teljes párton belül. Nem lesznek képesek sem a párt kommunikációját, sem a cselekvési irányát érdemben befolyásolni.

Az elmúlt évek szocialista program-kavalkádjából fakadó óvatosság, a média és a választópolgárok érdektelensége és a taktikai megfontolások jelen pillanatban meglehetősen alulmotiválttá teszik a politikai elitet a programalkotás terén. Ezért aligha fognak előrukkolni a választási programokkal az év végéig, miközben a választási kampány nagy valószínűséggel már az ősszel be fog indulni.

A programokkal kapcsolatos választói attitűd többnyire abban merül ki, hogy az egyén úgy gondolja, minek olvasson programokat, ha egyszer a pártok úgysem tartják be azokat. Az európai kutatások is megerősítik e vélekedés alapjait, miszerint a választási ígéretek és programok maximum kétharmadát tartják be a hatalomra kerülő európai pártok, de ez az arány átlagban inkább közelít az ötven százalékhoz.

Mindezek ellenére jó néhány érv mutatkozik a programok fontossága mellett:

• A pártprogramok továbbra is a politikai cselekvés gerincét alkotják, mégha  a politika konvencionális dokumentumainak jelentősége a mediatizáció során folyamatosan csökkent is. A programalkotás folyamatában csapódik le a politikai innováció, és a nagy néppártok esetében innen szűrhető le, hogy a szerteágazó társadalmi érdekeket milyen közös nevezők mentén kívánja összeegyeztetni a párt.
• A pártprogramok és kormányprogramok nyújtanak lehetőséget a médiakontroll érvényesítésére, ez alapján lehet számon kérni a cselekvés irányát, az ellentmondásos nyilatkozatokat, ez alapján lehet rámutatni a programtól eltérő – az aktuális napirend által meghatározott – szélkakaskodásra.
• A programokból lehet a legbiztosabban meghatározni, hogy egy pártnak milyen a szellemi bázisa, és milyen szakpolitikai potenciálja van. Ez nem célok és ígéretek rendszerében ragadható meg (azok úgyis az ideológiai mintázat szerint alakulnak), hanem a dolgok hogyanjában, abban, hogy a kitűzött célokat hogyan, mi módon kívánja elérni az adott politikai erő. A hogyanok kidolgozottsága és megalapozottsága a legjobb indikátora annak, hogy a kérdéses párt mennyire kormányzóképes.
• A (kormány)programok nagyon fontos üzleti dokumentumok is egyben. A befektetők és a piaci szereplők figyelembe veszik a beruházásoknál, a hosszú- és középtávú tervezésnél a programok tartalmát és irányát.
• A politikakutató számára a legfontosabb talán a programok kimondatlan tartalma. A célrendszerből, a nyelvi megformálásból, az érvelés színvonalából és még ezernyi apró momentumból kirajzolódik egy kép, méghozzá annak a képe, hogy a párt milyennek tartja választóit. Voltaképpen ezen keresztül – akarva akaratlanul – megmutatkozik a párt társadalomképe, amelynek ismerete sok esetben eligazít, ha egy adott politikai erő lépéseit és döntéseit mérlegeljük vagy értékeljük.
• Végül, a programok a demokratikus hatalomgyakorlás fontos dokumentumai, és minőségük a társadalom minden szegmensét érintik. Másfelől a programkultúra hanyatlása nyújtja a legjobb táptalajt a populizmus és a percpolitizálás szárba szökkenéséhez.
  
  Novák Zoltán