„Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka” - írja a Magyar Nemzetben július 25-én megjelent cikkében Orbán Viktor. A cikk voltaképpen a liberális gazdaságfilozófia európai hegemóniáját vázolja fel, mely minden gazdasági és gazdaságpolitikai döntés rendezőelve volt az elmúlt évtizedekben. A liberális gazdaságpolitika egyeduralmát teszi felelőssé a világválság kitöréséért, és a válságot egy olyan határkőként értelmezi, mely egy korszak lezárultát jelképezi. Az ex-miniszterelnök kiindulópontja alapjában véve megalapozott: a liberális piacközpontú felfogás az elmúlt évtizedekben előlépett „mainstream” gazdaságszemléletté, és minden ezzel szembemenő irányzat margóra került. Az is igaz, hogy a világgazdasági válság sarokpont lehet a kapitalizmus fejlődéstörténetében, de az, hogy fordulópontról lenne szó, hovatovább korszakváltásról, az már egy kicsit elhamarkodott megállapításnak tűnik.

Azt egyetlen mérvadó európai politikus illetve közgazdász sem tagadja, hogy a kapitalizmus jelenlegi szisztémáját újra kell gondolni, sőt a legtöbb releváns politikai erő – ideológiai pártállástól függetlenül – zászlajára is tűzi a kapitalizmus megújítását. Ugyanakkor a tervek, koncepciók és a már foganatosított intézkedések alapján, úgy tűnik, hogy inkább korrekcióról, mint radikális irányváltásról van szó. A kormányok rapid válságkezelése jegyében hozott, közvetlen beavatkozó intézkedések után az európai államok gazdaságai lassan ismét ráállnak a liberális pályára, és feltehetően ez már a korrigált, adekvát keretek közé szorított kapitalizmus pályája lesz.

E

Orbán Viktor, a háttérben Matolcsy György. Janus-arc? © Túry Gergely

lmaradt tehát a sokak által (többek között Orbán Viktor által is) vizionált paradigmaváltás. Végeredményben nincs olyan alternatív, életképes modell amely egy az egyben felválthatná a jelenlegi szisztémát. Az is igaz persze, hogy az ilyen típusú világméretű irányváltások nem egyik napról a másikra szoktak végbemenni, hanem éves, esetenként évtizedes átmenet eredményeképpen. Már csak ezért sem beszélhetünk jelen pillanatban korszakváltásról.

Magyar délibáb

A hazai pártpolitika szempontjából sokkal izgalmasabb kérdéseket vet fel, az antiliberális narratíva belpolitikai vetülete. A már idézett cikk második felében a szerző így ír: „…az MSZP radikális neoliberális párttá vált az elmúlt évek során… A neoliberális politika kudarca végül hatalmi, politikai, gazdasági és szociális válságot idézett elő, amely összetalálkozván a nemzetközi pénzügyi válság hullámaival, hajótöréssel fenyegeti Magyarországot.”

A fenti állítások mögött egy olyan alapvető tévhit húzódik meg, mely tényként kezeli a liberális gazdaságpolitika belföldi rendszerszintű jelenlétét. Holott Magyarországon sohasem érvényesültek tisztán a liberális gazdaságpolitika elvei, az elmúlt húsz év tulajdonképpen a paternalista (osztogató) és a stabilizációs (megszorító) szemlélet vetésforgója volt, melynek üteme a választási ciklusok ritmusát követte. Az állami újraelosztás magas, a piac bizonyos szegmensei túlszabályozottak, bizonyos szegmenseiben pedig hiányoznak (vagy teljesen elavultak) a jogi normák, a szociális háló fenntarthatatlan és kontraproduktív (elavult és nem ösztönöz munkára). Mindezek alapján Magyarországon a liberális gazdaságpolitika ellen harcolni valóban délibábkergetésnek tűnik.

Az alapkérdés persze az, hogy a délibábkergetés egy véletlenszerű célponttévesztés-e, amely a Fidesz hibás valóságértelmezéséből fakad, vagy vajon van-e racionális interpretációja a párt antiliberalizmusának?  

Ha figyelmesen tanulmányozzuk a Fidesz vezetőinek nyilatkozatait, akkor egy olyan következetes és összetett ellenfélkép rajzolódik ki, melynek gócpontjában a „neoliberalizmus” áll (mint igazodási pont), és amelynek bizonyos elemei összeegyeztethetőek a valósággal, de nem mentes a torzító vadhajtásoktól sem (pl. „…a magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport…”; „Eltüntették a befizetett nyugdíjjárulékokat…). A Fidesz tehát felépített egy „neoliberális” mitológiát (a neoliberalizmus eredeti jelentését jócskán módosítva és kibővítve), amelybe beemelt minden olyan értéktényezőt, ami ellen harcolni akar, és ebbe a negatív mitológiai keretbe igyekszik ellenfelét pozícionálni.

Az ellenfél átpozícionálása, a mitológiateremtés és a trendalakítás a pártkampányok természetes velejárója, és egyben a pártverseny legnehezebb és legbonyolultabb eszközrendszere, amelyet a Fidesz per pillanat nagy hatékonysággal alkalmaz – több oknál fogva. Egyrészt jelentős a Fidesz hitelességi fölénye (aminek az ellenfél definiálása és az öndefiníció tekintetében döntő jelentősége van), a másik ok a kormány jelenlegi értékmentes politikája, melynek egyetlen öndefiníciós eleme a válságkezelő identitás (eszközrendszere pedig fiskális restrikció), ami éppenséggel pontosan a Fidesz narratíváját erősíti. A harmadik ok, hogy az MSZP jelenleg program, vezető és stratégia nélkül politizál, ami szabad terepet biztosit az ellenfél tematizácójának.

Az antiliberalizmus tehát nem délibábkergetés, nem is zsigeri alapállás, hanem jól felépített politikai stratégia, amit az ellenfél egyelőre nem képes érdemben ellenpontozni.

Szavak és szándékok

Kicsit bonyolítja a képletet, hogy miközben a Fidesz retorikájának fő csapásiránya az antiliberalizmus, eközben a párt gazdasági szakembereinek és a holdudvar közgazdászainak nyilatkozatai, koncepciói és tanulmányai a liberális gazdaságfilozófia forrásvidékéről származnak. Jó példa erre a Cséfalvay Zoltán és Matolcsy György által szerkesztett vitairat (Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon), mely – mint ahogy azt már a címe is mutatja – a jóléti álam liberális újrahangolására tesz kísérletet. A tanulmány legfontosabb állítása, hogy a sikeres magyar felzárkózáshoz saját modell kell, mely az angolszász liberális piacgazdaság és az európai szociális piacgazdasági modell – az eddiginél szerencsésebb – ötvözetéből alakítható ki.

A Fidesz politikájában tehát élesen különválik a retorika és a szakpolitika, az egyik a választók meggyőzését, a másik a piaci szereplők megnyugtatását szolgálja; az egyik a kormányra kerülés képességét, a másik a kormányzóképességet erősíti. A pártnak a kampány során egyáltalán nem áll érdekében sem a paradoxonok feloldása, sem a két irányvonal közös nevezőre hozása.

Novák Zoltán