Van néhány probléma Bajnai Gordon legújabb korrupcióüldöző csomagjával. Pontosabban: jóformán csak probléma van vele. Akár cinizmusnak is tarthatnánk az eredeti gyurcsányi ötlet mostani felmelegítését. Mi egyébre gondolhatnánk, látva a mostani helyzetet? Ama kormányerő, mely hajdanán az üvegzseb ígéretével jutott hatalomra, országlásának nyolcadik évében rukkol elő az átláthatósági (és számonkérhetőségi) spanyolviasszal. A javaslat eredetijét idén februárban – a Hunvald-ügy körül – dobták be. Mostanra lett belőle konkrét, részletes előterjesztés. Ha továbbra is ebben az ütemben halad a realizálás, a létrejövő intézmény csak az új Fidesz-kormány potenciálisan gyanús ügyleteit ellenőrizheti. Tehát a dolog legjobb indulattal sem tekinthető másnak, csak kampányfogásnak. Persze nem kizárólag emiatt van kudarcra ítélve errefelé minden ilyenfajta próbálkozás.

Bajnai távozik, miután bejelentette csomagját a Parlamentben. A korrupció beárnyékolja kormányzását © MTI

Ami a közélettisztító retorikát, továbbá a hangzatos látszatintézkedéseket illeti, abban nem volt hiány az utóbbi évtizedben sem. Így született (aztán szenderült jobblétre) a Közpénzügyi Államtitkárság, de a Fidesz is beharangozta saját takarítóprogramját. Mindhiába. A legfrissebb kimutatás – a Közbeszerzések Tanácsa által rendelt, a médiában hivatkozott tanulmány – szerint „a hazai közbeszerzések 70-90 százalékát befolyásolja korrupció”. Járványtani zsargonban akár korrupció-pandémiáról is beszélhetünk.   

De lássuk a mostani felvetés gyenge pontjait. Már ott elhal a lényegi szándék, amikor kinyilvánítják: a Közbeszerzési és Közérdekvédelmi Hivatal munkatársai „a közérdekű bejelentést tevő munkavállalók védelmét is ellátnák. Nem vizsgálnák viszont a pártok gazdálkodását és az országgyűlési képviselők tevékenységét”. Holott tudható: a kenőpénzek és panamaügyek oroszlánrésze párt- és kampányfinanszírozási tranzakciókhoz kapcsolódik.  

Ismert aranyigazság: fejétől bűzlik a hal. Miként lehet úgy kinyomozni vesztegetési ügyeket, a közkassza lecsapolását, ha a gyakorlatban csak azt nézhetik, honnan indul a pénzfolyam, azt már nem, hová érkezik, mi a rendeltetési célja, kik a dolog lényegi haszonélvezői? A Legfőbb Ügyészség és az Állami Számvevőszék független intézményként – szemben az új hivatallal – vizsgálhatja a pártok és politikai testületek gazdálkodását is. Ha azok nem jutottak semmire (vagyis: csak ennyire jutottak), akkor mit reméljünk az eleve megnyirbált, legyengített jogkörű szervezettől? 

Az antikorrupciós csomag része az Egyesült Államokban és több európai országban már bevált „bejelentővédelem” intézménye is. Ez a „whistleblower”-eket védené, azokat, akik a Közbeszerzési és Közérdekvédelmi Hivatalhoz fordulnak bejelentéssel. „A tervezet jogi tanácsadással, a munkáltatóval szembeni védelem erősítésével, valamint a bejelentés következtében elvesztett jövedelem vagy elszenvedett egyéb hátrány arányában anyagi támogatással segítené a korrupciós törvénysértéseket feltáró munkavállalókat” – kecsegtet a bejelentés. Nagyon szépen hangzik. Csakhogy hajítófát sem ér. Ugyanis mostanság alig van olyan ember, aki elhinné a közhatalomnak, hogy az képes és hajlandó őt megoltalmazni az általa feladott bűnözőktől. Jelen pillanatban államunk ott tart, hogy még az iskolai erőszak lehetséges áldozatainak sem tud hatékony védelmet nyújtani. „A forráshiány késleltetheti, sőt bizonyos esetekben akadályozhatja is az iskolai erőszak megelőzésére és kezelésére eddig tett állami intézkedések megvalósulását” – diagnosztizál az ombudsmani vizsgálat. Ergo, a jövendő szavazónak már az osztályteremben a szó legszorosabb értelmében a fejébe verik, hiába tesz panaszt, úgyis ő húzza a rövidebbet. 

Tegyük hozzá, az iskolatársaikat terrorizáló lumpenkamaszok nem is mondhatók különösen profi, agyafúrt bűnözőnek. Ha őket sem tudja a rendért felelős szerv megfékezni, mit várjanak azok, akik a párt- és maffiakapcsolatokkal bíró korrupt és gengszter nagymenők ellen tanúskodnak? Ebből ad némi ízelítőt a Kékfény október 19-i adása. A Koszi-klán perének tanúja, aki gengszterek sorát juttatta vallomásával rács mögé, úgy nyilatkozott: a Nemzeti Nyomozóiroda tanúvédelmi szolgálata azt ígérte neki, börtönbüntetését külföldön töltheti le, így védvén meg őt egykori társai bosszújától. Csakhogy időközben kiderült, az országon kívülre szállítása egyelőre nem lehetséges. Kérdés, hogy például ezek után mikor lesz újra (lesz-e egyáltalán) a maffiavilágban olyan belső informátor, aki hajlandó feldobni a szálak elvarrása érdekében akár gyilkosságra is kész társait. Hisz a túlbürokratizált működés, a csigalassú ügyintézés, az önös intézményi érdekek következtében a végrehajtó hatalom legtöbbször nem tud hatékony segítő jobbot nyújtani az áldozatoknak, tanúknak és jobb útra térni kívánó bűnösöknek.

Botorság egyébiránt azt hinni: a panamavilág véget ér, ha a kormányrudat a jelenlegi ellenzék ragadja meg. Ugyanis a korrupció mindent beborító és átszövő jellege nem áll meg a pillanatnyi hatalom (vagy általában a kormányzat) mezsgyehatárainál. Szálai behálózzák az önkormányzatokat, a pártrendszert, a civil szervezeteket, a közigazgatási és közszolgáltatási intézményeket. Valamint a társadalmat, mely a hatalmi szisztémát kitermeli és legitimálja. Nemcsak az alvilágban van omerta. Hanem ugyanígy elvtelen, cinkos szolidaritáson nyugszik az immár össznépi játékká nőtt hétköznapi korrupció is. Nem csupán a tanúskodástól való félelem okozza, hogy a legtöbben inkább a passzív bűnsegédi szerep mellett döntenek. Hanem az érdekeltség is. 

Szavakban, papíron mindenki elítéli a kenőpénzt, a bennfentes ügyleteket. Mi több, ha önmagát károsultnak érzi, felháborodva ostorozza őket. De rögtön megváltozik a hozzáállás, amennyiben az illető a gazdasági bűnözés kedvezményezettje, haszonélvezője lehet. Ne tegyünk úgy, mintha a panama kizárólag a csúcson lévő nagykutyák és fejesek játszmája lenne. Nagystílű fehérgalléros lenyúlást soha nem egymagában csinál a vezető. Mindig kell hozzá ügyintézők, kishivatalnokok, alacsonyabb beosztású dolgozók cinkos szemhunyása, piti részessége is. Nem szupertitkos akciók ezek. Legtöbbször a portás, a sofőr, a titkárnő is tudja (de legalábbis nagyban sejti), mi zajlik egy közmű vagy hivatal berkeiben. Gyakran hallgatólagosan, közvetve, be is vonják a műveletbe. Mivel a közstátuszok javarésze eleve protekció, kontraszelekció útján dől el, ez nem is csoda. 

Kitörni ebből az ördögi körből rettenetesen nehéz. Egyrészt azért, mert a legtöbb vezető immorális hűségre neveli a személyzetét. Hogy a párt, a kormány, az önkormányzat, a közmű vélt érdeke, a mundér becsülete a jogrend fölött áll. Másrészt gyakran nemcsak a „góré”, de a munkahelyi kollektíva sem a sikkasztót, a vesztegetőt, a mérleghamisítót közösíti ki, hanem aki megtagadja (vagy leleplezi) a korrumpálódást. Emlékezetes, hogy a Serpico című filmben a becsületes rendőr jobban félt saját kollégáitól, mint a bűnözőktől. Ez a szellemiség a hazai közigazgatásban (és közpénzből fenntartott cégvilágban) is dominánsnak mondható. Amíg ennyi közszolga próbál tisztes munka helyett hatalmi visszaélésből, bűnrészes hallgatásból boldogulni, addig nincs az a hivatal, amely változtatni tud ezen. Ameddig közalkalmazottból és köztisztviselőből túlkínálat van, s rengeteg köztük a tehetségtelen, gyenge képességű, ugyanakkor a karrierért bármire hajlandó személy, addig a vízfejű állam enyveskezű hivatalnokai továbbra is nyakló nélkül fogják a közpénzt magukévá tenni.    

Papp László Tamás