A kettős állampolgárságról folytatott diskurzus isekélyes és felszínes. Szögezzük le: a kettős állampolgárság élő jogintézmény. A magyar állampolgárságról szóló (1993. évi LV.) törvény az állampolgárság megszerzése kapcsán rendelkezik a honosítás esetköréről, ugyanis ez utóbbi a fő módja annak, hogy egy másik ország állampolgára magyar állampolgárrá (is) váljon, azaz létre jöjjön a kettős állampolgárság. A honosítás három esetét különböztethetjük meg: az alapesetet az „egyszerű külföldiek” számára; a kedvezményes esetet, különleges státuszok, pl. házasság, menekültstátusz stb. esetén, s végül a harmadik, a témánk szempontjából fontos kategória, a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem magyar állampolgár kedvezményes honosítása. A kettős állampolgárságról szóló, a 2004-es népszavazás óta felerősödött vita ezzel az utóbbi kategóriával kapcsolatos, mégpedig azért, mert ebben a kategóriában, csakúgy mint az előző kettőben, a honosítás feltétele a magyarországi lakóhely – fokozatosan csökkenő időtartam szerint. A kettős állampolgárság polémiája tehát valójában a magukat magyar nemzetiségűnek vallók (vagyis a külhoni magyarok) még kedvezményesebb (immár a magyar lakóhelyet sem feltételező) honosításáról szól.

Honosított magyar család © Horváth Szabolcs

Tisztázva a kérdéskör formai jellegét, továbbléphetünk a tartalmi értelmezés oldalán mutatkozó hiátusok irányba. Az állampolgárság a legszorosabb viszony egy állam és polgára között. Az állampolgárság adja az egyén státuszát, ha úgy tetszik polgári jellegét. Az állampolgárság az a „köldökzsinór”, amelyen keresztül az állampolgár jogokat követelhet az államától, s utóbbi ezen keresztül biztosítja a jogokat, ugyanakkor az állam is fellép bizonyos igényekkel, ezek az állampolgári kötelességek. A kettős (vagy többes) állampolgárság kérdése azzal bonyolítja meg a helyzetet, hogy a jogok és kötelességek rendszerében több állam lép be a képbe: az állampolgár egyszerre több államtól vindikálhatja a jogokat, ugyanakkor több állam felé is kötelezett lesz (elég legyen utalni az ütköző honvédelmi kötelezettségek problematikájára).
Az államok korábban felléptek a kettős állampolgárság kiküszöböléséért. A Kádár rezsim és elődei például számtalan volt szocialista országgal kétoldalú egyezményeket kötöttek a kettős állampolgárság felszámolására, amelyeket a rendszerváltás után a Köztársaság felbontott. A kettős állampolgárság kiiktatására a nyugati világ (Népszövetség, ENSZ) is alkalmazott eszközöket, főként a kettős kötelezettségek kiküszöbölése végett. Elmondhatjuk, hogy a kettős állampolgárság a legutóbbi időkig az európai kontinensen nem volt közkedvelt kategória (az Európai Tanács 1963-as strasbourgi konvenciója egyesen fellépett az intézmény ellen). 1990 után következett be a szemléletváltás: a kettős állampolgárság a rendellenes állapotból egyre inkább értékké vált. Láthatjuk, hogy a kettős állampolgárság megítélése nem állandó.

Felvetődhet, hogy mi oldhatja fel a kettős állampolgársággal kapcsolatos bonyodalmakat? Véleményem szerint két dolog: egyrészt az állampolgársággal járó jogosítványok és kötelezettségek pontos számbavétele, különös tekintettel az illető országban lakóhellyel rendelkező állampolgárok jogosítványainak és kötelezettségeinek tisztázására (ez utóbbiak gondolkodásunk racionális oldalát képviselik); másrészt pedig annak eldöntése, hogy hogyan tegyük még könnyebbé a határon túliak honosítását és ezután pontosan milyen jogköröket biztosítunk számukra (ez pedig egyértelműen érzelmi kérdés). Az utóbbi évek körmönfont vitái, érvelései (különösen a 2004-es népszavazás kapcsán kirobbant csaták) mind-mind azt példázzák, hogy nem vettük számba és nem tisztáztuk a magyar állampolgársággal kapcsolatos legfontosabb (egyébként a jogszabályokban pontosan rögzített) kérdéseket, valamint nem döntöttük el, hogy végétre is a fennálló állampolgári jog- és kötelezettségkörből mit juttatunk a határon túl élő honfitársainknak.

A vita diffúz jellege rámutatott arra, hogy egyrészt nem vagyunk teljesen tisztában állampolgárságunk valódi tartalmával (talán nem is akarunk tisztában lenni), másrészt döntési szituációink összecsúsznak: egy racionális döntési helyzetben érzelmi alapon gondolkodunk (állampolgárságunk tartalmának tisztázása), továbbá egy érzelmi típusú döntési helyzetben racionális döntést hozunk (magának a honosítás könnyítésének az esete és az ezzel járó jogosítványok meghatározása).

Elemzésünk utolsó aspektusa az európai állampolgárság. Ennek kapcsán azt mondhatjuk, hogy minden EU-tagállam állampolgárának legalább két állampolgársága van: vagyis egy nemzetállami és szupranacionális. A fent jelzett enyhülési folyamatot, amelynek keretében bevetté vált a kettős állampolgárság az uniós állampolgári státusz kialakítása is elősegítette: a Maastrichti Szerződéssel létrehozott intézmény nyomán az Európai Tanács is a jóindulatú semlegesség álláspontjára törekszik.

A kérdés az, hogy az európai állampolgárság kiküszöbölheti-e a határon túli magyarok honosításának további könnyítését? Ez a gondolat elvezet ahhoz a kiindulóponthoz, hogy miért kívánjuk a határon túli magyarokat szorosabban és számukra könnyebben az anyaországhoz kötni? Két lehetőség adódik: ha érzelmi alapon, akkor semmiképp sem pótolható a könnyített honosítás; ha racionális alapon (vagyis, hogy pontosan körülhatárolt jogosítványok megillessék a határon túliakat) akkor a helyzet már nem ilyen egyszerű. Utóbbi eset elsősorban a választójog biztosítása szempontjából vizsgálható. Mivel az EU jelen állapotában nem egy föderális alakulat, ezért a nemzeti parlamentek szerepe kiküszöbölhetetlen, így azt mondhatjuk, hogy a racionális oldalról sem helyettesítheti az európai állampolgárság (egyelőre) a könnyített magyar állampolgárságot. A helyzetet továbbá árnyalja, hogy a határon túli magyarok egy része nem is EU-tagállam állampolgára.

A külhoni magyarok kedvezményes honosítása olyan kérdéskör, amely néhány egyszerű (ugyanakkor felelős) döntés meghozásával rendezhető, sőt rendezendő – mivel mint láttuk, nincs más intézményi altenatíva. A döntéshozók előtt tulajdonképpen két lehetőség áll. Egyrészt folytathatják a meddő vitákat (ebben a tekintetben a Fidesz-KDNP legújabb törvényjavaslata sem kivétel, mert bár könnyítené a külhoni magyarok honosítását, de semmit nem mond arról, hogy milyen tartalommal kellene megtölteni a nem Magyarországon élő személyek magyar állampolgárságát) és áttolhatják – álságos módon – a döntés felelősségét a választópolgárokra (ezt történt lényegében a 2004-es népszavazás alkalmával).

A másik lehetőség, hogy az egy évtizedes huzavona, és a többszörös pálfordulók után (mely egyébként mindekét oldalra jellemző volt) a politikai elit végre kiizzadja magából a végső döntést, mely – ha az emocionális és racionális szempontokat közös nevezőre hozzuk – nem lehet más, mint a kettős állampolgárság speciális intézményének létrehozása, ami voltaképpen egyenlő a külhoni állampolgárság kategóriájának létrehozásával (amely példának okáért nem kötődik itthoni lakhelyhez) – pontos kereteinek és tartalmának konszenzusos meghatározásával.

Antal Attila