Kuriózumok és ritkaságok sokaságát termelte ki eddig a 2010-es kampány. Például ezúttal nem az első helyért, a főhatalomért, hanem az ezüstéremért versengenek, az MSZP és a Jobbik között folyik a harc. De ugyanilyen sajátosság, hogy a kormány (és a kormányfő) a helyén van ugyan, de a kampánymezőben alig látható. Ha néha fel is tűnik, akkor propagandalövedékek céltáblájaként. Legabszurdabb példája ennek a gázárügy volt, amikor az MSZP szinte ugyanakkora hévvel támadta a saját kabinetjét, mint a Fidesz. Bajnai Gordon az év eleji búcsúbeszéd után levonult a színpadról. Pedig róla még a túloldalon is elismerték: ő lehetett volna az MSZP utolsó esélye a méltóságteljes vereségre. Az inkább jobbra tartónak elkönyvelt Nézőpont Intézet felmérése is leszögezi: az MSZP és a Jobbik a potenciális szavazók körében sem ért el tartósan 20 százalék feletti eredményt, sőt, Bajnai Gordon kormányfő háttérbe szorulásával a szocialisták támogatottsága még csökkent is. Bajnai eltűnése valószínűleg összefügg azzal, hogy erejét egy sanszosabb választási küzdelemre tartogatja.

Mérvadó körökben nincs vita arról, hogy a 2002-2009 közti időszak – az osztogatás, majd reformimpotencia évei – zsákutca volt. A válság előtti tékozlás miatt a válsághatás is durvábban jelentkezett. A Handelsblattban közölt elemzés kiemeli: a Bajnai-kormány gazdaságilag  stabilizálta az országot, a forint értéke egy éven belül 15 százalékkal erősödött. A nemzetközi pénzvilág alapvetően ugyanazt várja Orbántól, amit Medgyessytől és Gyurcsánytól hiába várt: sikeres reformokat. De azt a Handelsblatt is elismeri, hogy az adósságteher alatt nyögő új kormány egyelőre „nagy lépésekre aligha vállalkozhat”.

A korábbi választásokon a nagypártoknak voltak baráti (vagy legalábbis jóindulatú semlegességgel kezelt) kispárti segéderői. Az MSZP-nek fegyvertársa volt az SZDSZ, de a Fidesz is informális vazallusként kezelte a szélsőjobbot. Most ez alapjaiban íródott felül. Nemcsak arról van szó, hogy nagy- és középpárti érdek például az MDF kigolyózása. Hanem arról is: a jelenlegi felállás mindenki harca mindenki ellen. Megszűntek a pártközi blokkok. Fidesz a Jobbik ellen, Jobbik a Fidesz ellen, MSZP a Fidesz ellen és fordítva, MDF az LMP ellen, kispárt a kispárt ellen, nagypárt a nagypárt ellen, és folytathatnánk számtalan variációban. (Izgalmas kérdés, hogy főáramú jobb- és baloldal összehangolatlan Jobbik-ellenes offenzívája hoz-e eredményt.)

Az nem újdonság, hogy az MSZP szerint a Jobbik és a Fidesz egykutya. Hogy szerintük Orbán ugyanazt akarja, mint Vona, csak ügyesen titkolja. De az már igen, hogy a Fidesz egyforma szélsőségként kezeli az MSZP-t és a Jobbikot. A választásokig kitarthat ez a pragmatikus taktika. De utána a hatalomra jutó Fidesznek és az ellenzékivé váló MSZP-nek is muszáj döntenie: kit tekint kisebbik rossznak? A politika ugyanis legtöbbször a nagyobb és kisebb rossz közötti helyes választás művészete. E sorok írójának nem kérdéses a felelet. A Fidesz korábban tett helytelen gesztusokat jobbszélre, de ez nem jelenti, hogy „mérsékelt Jobbik” lenne. Az MSZP korrupciótól fertőzött, de nem fenyegeti úgy és olyannyira a demokrácia minőségét, mint Vona Gábor.

Jellemző a kampányra az is, hogy a pártok felhagytak a felelőtlen ígérgetésekkel: az MSZP tét nélkül, garantált vesztőként ígérhetne fűt-fát, de nyolc év kormányzás után ez bumerángként ütne vissza. („Miért nem csináltátok eddig? Odaadtátok, visszaszedtétek, most újra adnátok? Na ne!” – mondhatná a nép.) A Fidesz-ígérgetés pedig épp a biztos nyerés miatt ellenjavallt. Továbbá azért, mert a teljesülés elmaradását a gátlástalan demagógiában élenjáró Jobbik verné le rajtuk. Még a Jobbik sem elsősorban gazdasági, hanem etnikai populizmussal hódít. Kimerültek az osztogatás gazdasági alapjai.

A Fidesz óvatosan készíti fel a lakosságot a megszorításokra. Navracsics Tibor például a Népszabadságnak nemrég adott interjúban őrlődik morális és pragmatikus megfontolások között. „El tud képzelni olyan helyzetet, amelyben egy válságból úgy lehet kikerülni, hogy senkinek sem kell áldozatot vállalnia? Nyilván kell. Valakinek kell. Leginkább azt szeretném, ha a politikusok vállalnának áldozatot.” Bizonyára szeretne még jobban őszinte lenni, de csak ennyire tud. Legutóbb pedig Navracsics már nem is ígérte biztosra az idei adócsökkentést. Nem is csoda: adócsökkentés fedezete momentán csak kiadáscsökkentés lehet, annak konkretizálásától (így a kárvallottak nevesítésétől) viszont a Fidesz ódzkodik.

A jövőben ölünkbe hulló hatalom egységesít, de a már megszerzett, felosztásra váró politikai zsákmány óhatatlanul megoszt. Papíron az ellenzék támad, a kormány védekezik. Hogy mit kellene, és mit lehet valójában. Csakhogy a hatalomnak minden országban bonyolultabb térszerkezete van ennél. A kormánypártok ellenzékben vannak helyi szinteken, az ellenzéki pártok hatalmon máshol. Ellenzéki politikusok várost vezetnek, kormánypártiak pedig lokális kisebbségből bírálnak. A kormány népszerűtlen intézkedéseit támadó közember polgármesterként maga is népszerűtlen intézkedésekre kényszerül. A megszorításokra a parlamentben rábólintók helyileg maguk is populistává lesznek. Gyöngyszeme ennek ama győri szórólap, ahol a megszorítások sorát bevezető MSZP helyi káderei támadják Borkai Zsolt polgármestert és a Fideszt a távhődíj-emelés miatt, vagy ahogy az országos korrupciógyanúba gabalyodott MSZP a várpalotai Fideszt kísérli meg leleplezni.

Tanulság? A folyamatában lévő kampányt nem érdemes egyetlen dimenzióban szemlélni.