Pelle János
Pelle János
Tetszett a cikk?

Kövér László eltávolítaná a Parlament mellől Károlyi szobrát, amelyet a trianoni emléknapon a Jobbik fekete lepellel borított be. Megindul a köztéri szobrok eltávolításának újabb hulláma?

A Fidesz választmányának elnöke, Kövér László alighanem megbánta már, hogy június kilencedikén, az Echo TV közönségtalálkozóján hangot adott a köztéri szobrokkal kapcsolatos véleményének. Amikor felvetette, hogy Károlyi Mihály bronzba öntött figuráját el kellene távolítani a Parlament mellől, történelmi-politikai darázsfészekbe nyúlt.

Károlyi Mihály szobra

Amikor Kövér egyúttal azt állította, hogy a helyére Kéthly Anna egykori szociáldemokrata pártelnök szobrát kellene állítani, tekintettel arra, hogy az MSZP 12 évi kormányzása alatt nem avattak fel egyetlen Kéthly-szobrot sem, egyértelműen tévedett.

Kéthly Annának (aki sohasem volt az SZDP elnöke) van fejszobra Budapesten, az Erzsébetvárosban. 2006-ban, a ballib koalíció alatt avatták fel Czinder Antal alkotását.

Nincs viszont szobra, csak emléktáblája egy másik jeles, jobboldali szociáldemokrata vezetőnek, Peyer Károlynak, és az ő alakjával még 1990 után sem tudtak mit kezdeni a szocialisták. (Megjegyzendő, hogy ő sem volt pártelnök, csak a legtekintélyesebb szociáldemokrata politikus a két világháború között.) Kövér László, minden alap nélkül szembeállítva Károlyit Kéthlyvel, mellesleg azt is megjegyezte a közönségtalálkozón, hogy az utóbbi valódi szociáldemokrata, baloldali volt, nem úgy, mint a mostani „szocialista áldemokraták”. A megállapításban van igazság, de mert az okoskodás kiindulási pontja volt téves, joggal tehető fel a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra?

Kéthly Anna mellszobra Erzsébetvárosban
wikimedia

Miért kellene akár Kéthly, vagy akár Peyer szobrának felállításához eltávolítani Varga Imre 1975-ben avatott Károlyi-szobrát? Csak nem azért, mert néhány napja, június harmadikán a Jobbik akciózott a szobornál, azt fekete lepellel letakarva, és mindenféle sületlenséget összehordva a talapzatánál? Elszomorító lenne, ha a Fidesz nádszálként meghajolna Vona Gábor és társai akarata előtt. Lehet, hogy felkarolja a nacionalista jobboldal másik kezdeményezését is, és támogatja majd, hogy a Szabadság téren lévő szovjet emlékmű helyére helyezzék vissza a Trianon-emlékműcsoport szobrait? A kormánypártnak még egy ilyen, alapjában véve nem túl jelentős, szimbolikus ügyben sem szabad arra törekednie, hogy „kifogja a szelet az ellenzék vitorlájából”. Lehet, hogy a Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többsége birtokában is annyira ingatagnak érzi a helyzetét, hogy már kormányzati ciklusa legelső napjaiban szüksége van a Jobbik támogatására? Ha a mérsékelt jobboldal már most rászorul arra, hogy megnyerje magának a radikális jobboldali ellenzéket, mi lesz később?

Károlyi Mihály szobrának áthelyezését, netán a budafoki szoborparkba való száműzését nem azért ellenzem, mert lelkes híve, meggyőződéses „oktobrista” vagyok. Károlyi máig tisztázatlan körülmények közt adta át a hatalmat a Kun Béla vezette „élcsapatnak”, majd az emigrációban a kommunisták bábfigurájává vált. A „vörös gróf” egy életen át rabja volt saját előítéleteinek, még Rákosi Mátyással is csak a Rajk-per miatt szakított. A Magyar Nemzeti Tanács elnökeként sejtelme sem volt arról, mit kezdjen az 1918. október végén ölébe hullott, napról-napra zsugorodó hatalommal. Nem véletlenül nevezte Sigmund Freud korabeli levelében a „legbutább magyar grófnak”. De Károlyi, ez az ügyetlenül tárgyaló, gátlásos, beszédhibás, tétova lúzer mégiscsak az első Magyar Köztársaság elnöke volt.

A katasztrofálisan végződött első világháború után, az „őszirózsás forradalom” szimbolikus figurájaként Károlyi egy ideig a reményt testesítette meg a magyarság számára. Ha nagy ellenfele, a másként tragikus sorsú, „háborúvesztő” Tisza István megérdemelt egy szobrot Debrecenben, ő is rászolgált, hogy tovább álldogáljon a helyén. Hiszen akadtak még Károlyin kívül más tisztességes és naiv lúzerek a huszadik századi magyar történelemben. Nagy Imrét kivégezték, Nagy Ferenc, 1945-47 között  az ország miniszterelnöke, Károlyihoz hasonlóan, száműzetésben halt meg.

Mindaz, amivel a Jobbik vádolja Károlyit, torzítás, alaptalan rágalom. Czeglédi János, a Jobbik budapesti elnöke június harmadikán az újságíróknak azt mondta: a Parlament tőszomszédságában nem lehet helye olyan ember szobrának, aki nagy szerepet játszott a trianoni területcsonkításban és a nagyhatalmak terrordiktátumának sikerében. Tudnivaló, hogy Károlyinak semmi köze nem volt a trianoni határokhoz, mert azokat 1919 első hónapjaiban a párizsi békekonferencián jelölték ki a győztes antant hatalmak, ahol jelen voltak, és erőteljesen lobbiztak saját országukért szomszédaink, a későbbi kis-antant államai. A döntő tárgyalásokon a súlyos politikai és gazdasági helyzetben lévő Magyarország küldöttei jelen sem lehettek.

Tény, hogy Károlyi kormánya megpróbálhatott volna ütőképes haderőt felállítani a frontokról hazaözönlő magyar katonákból, ahelyett, hogy leszerelte őket, megtehette volna azt, amivel 1919 májusában a Tanácsköztársaság próbálkozott. De az elvesztett első világháború után a határokat valószínűleg akkor is ugyanott húzták volna meg. Vagyis nem felel meg a történelmi tényeknek az, amit Hegedűs Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője mondott a szobornál, miszerint a trianoni békediktátumot Károlyinak „köszönheti” az ország.

Lehet, hogy az „államszocializmus” 1989-90-es átalakulása „létező kapitalizmussá” sok tekintetben nem pontosan úgy sikerült, ahogy azt az ellenzéki kerekasztalnál ülő tárgyaló felek elképzelték. De legalább egy területen végbement a rendszerváltás: megszabadultunk a vállalhatatlan szobroktól és emlékművektől. Most nem kezdhetjük újra a tisztogatást a köztereken, s nincs értelme annak sem, hogy a parlamentben vitatkozzunk történelmi személyiségek szerepének átértékeléséről. A Károlyi-szobornál rendezett demonstráción elhangzott, hogy a Jobbik mint a „nemzeti lelkiismeret képviselőjeként is fellépő politikai erő” a közterületekről száműzni akarja „azokat a mementókat, amelyek a magyar nép sorstragédiáját előidéző embereket, politikai személyiségeket ábrázolnak.”  De mit nevezünk „a magyar nép sorstragédiájának”? És kik azok az emberek, akik ezt előidézték?

Jobb lenne, ha naftalinba tennénk fekete lepleinket, várjuk meg az utókor higgadt ítéletét. Vagy legalább azt, amíg a történészek viszonylagos konszenzusra jutnak a zűrzavaros és ellenmondásos huszadik század vitatott magyar politikusainak megítélésében, függetlenül attól, hogy szobrot állított-e már nekik az utókor vagy sem.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!