A Fidesz-KDNP centrális erőterének az elkövetkező időkben három nagy kihívással kell szembenéznie: egyrészt magának az egész konstrukciónak a megszilárdításával, másrészt a gazdaság stabilizálásával és a növekedés beindításával, végül (s talán ez a legfontosabb) meg kell mondani, hogy hogyan mélyíthető el a polgári középosztály és a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportok szövetsége. A kormányfő hétvégi kötcsei beszédében elhangzott feladatkijelölés is nagyrészt ezekre rímel. Az önkormányzati választások megnyerése, egy sikeres uniós elnökség, valamint az új Alkotmány elfogadása mind-mind a centrális erőtér igazolását, elmélyítését szolgálhatja.

Orbán Viktor a legutóbbi kötcsei találkozóra érkezik

MTI/ Varga György

Az Orbán-kormány egyik legnagyobb kihívása – ahogy arra a kormányfő is rámutatott – gazdasági jellegű: egyszerre kell a gazdasági növekedést felpörgetnie (Új Széchenyi Tervvel, vagy anélkül), fenntartható költségvetést készítenie, nem elfeledkezve eközben az emberek pénztárcájáról sem. Vagyis meg kell mutatnia a Fidesz-KDNP-nek, hogy valóban képes a (jó) kormányzásra, nem csupán a szimbolikus intézkedésekben, hanem gazdasági adatokban is megmutatkozó eredményekre. Ez eddig mind magától értetődő, Orbán Viktor reflektált is rájuk beszédében. Azt azonban csak megemlítette, hogy a polgári jobboldal feladata a polgári középosztály és a szociálisan hátrányos helyzetű csoportok szövetségének fenntartása. Itt azonban a kormányfő nem jelölt ki az előzőekhez hasonló konkrét feladatokat, csupán a tíz év alatt egymillió új munkahely távolba tekintő szlogenjével operált. Pedig érdekesebb lett volna, ha utal arra is, milyen emberkép húzódik meg e szándék mögött.

 Ideológiai törésvonalak a jobboldalon

Az centrális erőtér hajszálrepedéseire két momentum is utal. Egyrészt az önkormányzati választásokra való készülődés megmutatta, hogy a Fidesz-KDNP centrális erőtere korántsem olyan egységes, mint amilyennek láttatni szeretnék – legalábbis helyi szinten nem. A jelölések kapcsán a helyi KDNP több helyen is rossz szájízű visszalépésre kényszerült a „nagy testvérrel” szemben. Másrészt magában a Fideszen belül is vannak igen mély törésvonalak, hiszen sokan más típusú kormányzást, kevesebb szimbolizmust, több konkrétumot vártak a második Orbán-kormánytól. Vagyis az új kormány eddigi megítélése – különösen a Sólyom-affér után – a legkevésbé sem egységes a polgári oldalon. Egyébként erre maga a kormányfő is utalt a költségvetés kontextusában: mondván lehetnek „dezertőrök” a 2011-es büdzsé megszavazása során. Ez a kérdés azonban átvezet a Fidesz gazdaságpolitikájához és a párt baloldali jellegének erősítéséhez.

Nehéz kormányon baloldalinak lenni

Igen, a Fidesz baloldali jellegéről beszélek! Épp a Méltányosság foglalkozott a baloldali szavazók Fidesz általi „megkörnyékezésével”. A Fidesz az ellenzéki időszaka során hagyományosan baloldali programpontokat vett fel repertoárjába (a kisemberek pártjaként, a kormány által nyomorgatottak védelmezőjeként jelenítette meg magát), s azokat olykor jobban is képviselte, mint az éppen kormányzó, magát baloldalinak mondó formáció. Mondhatnánk: kormányon – amikor a húsosfazék körül súlyos elosztási kérdésekről kell dönteni – nehéz igazi baloldali politikát vinni, ellenzékben pedig könnyebb, hiszen nem kell rögtön valóra is váltani. Ez természetesen igaz. (Talán az MSZP egyik legnagyobb problémája – a személyi amortizáción túl – hogy sem kormányon, sem pedig ellenzékben nem folytat baloldali politikát – de ez egy másik elemzést témája lehet.) A Fidesz, legalábbis egyelőre, úgy tűnik, erre kormánypártként rákontráz: az ellenzékben megkezdett politikát folytatva „a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportok” szövetségese kíván lenni, sőt erre alapozza a centrális erőtér kiterjesztését is. Vagyis a Fidesz baloldaliságból próbál „leckét adni” az MSZP-nek, amit Orbán Viktor utópisztikus baloldalnak nevez. A még kormánypártként is légvárakat kergető MSZP-vel szemben realista baloldali politikát akar folytatni: méghozzá úgy, hogy a polgári középosztály szövetséget köt a bizonytalan csoportokkal, s ez képviseli a kormányzás alapját.

Ez a gondolatmenet szögesen ellentétben áll a Fidesz eddigi gazdaságpolitikájával, pontosabban az eddigi mázzal, lévén, hogy a pontos gazdasági elképzelésekről, a költségvetési szándékokról csak közelítő információink vannak. Az utóbbi 100 nap gazdaságpolitikai kommunikációja látszólag megcáfolja a fenti gondolatmenetet: hogyan is nyújthat egy párt segédkezet a szükségben élőknek, amikor a forint és a devizahitelek havi törlesztései az egekben szárnyalnak? Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt az utóbbi hónapok látszólagos kormányzati baklövései mögött egy komolyabb (döntően az önkormányzati választások után kibontakozó) koncepciót sejthetünk, amely szem előtt tartja majd a bizonytalan helyzetűek érdekeit (ennek már most is nyoma van: a munkahelyteremtés középpontba állítása, a bedőlt lakáshitelek kezelése). Mindezek alapján nem tűnhet olyan távolinak az IMF-el való (persze méltányos) kiegyezés, a befektetői környezet megnyugtatása, különösen akkor, amikor az ország fizetőképességének és finanszírozhatóságának fenntartása központi célkitűzés.

A nemzetről alkotott koncepció(k)

Tony Blair a következőket írja Egy utazás című, nemrég megjelent memoárjában: Clinton, Bush, Obama: természetesen különböznek egymástól. De ugyanakkor nagyon is hasonlóak. Amerika karakterét illető felfogásuk közös.”  Talán ez a legfőbb különbség a nyugati és a hazai politikai élet között: a politikai közösség (mert arrafelé van ilyen) vezetőinek van egy bizonyos nemzet-, vagy államfelfogásuk, melyben többnyire közösséget vállalnak egymással – vagyis kialakult egyfajta minimál-konszenzus. Nyugaton – s főként az Egyesül Államokban – e konszenzus alapja az öntudatos, a „demokráciába nevelt” polgár, aki tisztában van saját és többnyire a demokratikus intézményrendszer értékeivel és érdekeivel. Ez merőben hiányzik a magyar közéletből. Egymással szembemenő, egymás mellett elbeszélő koncepciók ütköznek hazánkról, s ez még a jobbik eset, mert nem ritka a koncepciónélküliség sem.  Megjegyzem, hogy épp ez az MSZP másik legnagyobb hibája, hogy nincs világos és a választók számára nyilvánvaló – nem mellesleg elfogadható – koncepciója a nemzetről.

Ugyanakkor az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Fidesz-KDNP szövetségnek, s különösen Orbán Viktornak bizony van egy markáns (még minden részletében ki nem bontott), vallásos elemekkel átszőtt nemzet-koncepciója. Ez az elképzelés (összhangban a fentiekkel) egyrészt kirekesztő, másrészt befogadó. Kirekeszti az elmúlt húsz évben magát lejárató MSZP-t, ugyanakkor tárt karokkal várja annak kiábrándult szavazóit – méghozzá nem is üres kézzel. Az orbáni nemzetkép arra épül tehát, hogy a polgári oldal szövetséget köt a hátrányos helyzetű csoportokkal, s a szavazatokért cserébe lesz munka, rend és biztonság (nem véletlen a pofonegyszerű kommunikáció). Bár még a koncepció nem állt össze a maga teljességében, de akadnak baljós előjelek: ugyanis ennek a szerveződő „olvasztótégelynek” ára van. Az Eötvös Károly Intézet kongatta meg a vészharangot a kormányzat nyilvánosságot korlátozó döntései kapcsán: „Talán a ’Nemzeti Együttműködés Rendszerének’ ideális állam- és polgár-képe szerint a közügyeket a minden korábbit felülmúló felhatalmazással és erkölcsi fölénnyel is rendelkező ’központi politikai erőtér’ intézi, míg az ideális állampolgár ilyesmivel már nem foglalkozik, a közügyek intézését teljesen az erre hivatottakra bízza.” 

Akárhogy is, a Fidesz-KDNP két okból sem építhet tartósan a közügyek iránt „étvágytalan”, a munkával-renddel beérő állampolgárokra: egyrészt mert ez a rendszer önmagában sem tudja működtetni a demokráciát, másrészt pedig az ellenzék is kitermelhet alternatív nemzet-koncepciókat. Ez lehet a centrális erőtér valódi határa.