Kocsis Zoltánt kézről kézre, stúdióról stúdióra adja, és ünnepli a jobboldal. Szörnyülködve, undorral vagy legalábbis megrökönyödve búcsúztatja a szellemi tekintélyek sorából a baloldal. Azt hiszem, egyik félnek sincs igaza. Amiből korántsem következik, hogy Kocsis Zoltánnak viszont mindenben igaza volna. Ámbátor mindhárom félnek van igazsága.  

Kocsis Zoltán ugyanis valóban egy olyan interjút adott a február 15-i Süddeutsche Zeitungnak, amely okkal bírálható. És nem csupán a politikailag kiváltképp elfogult balról, hanem a méltányosságra törekvő felelős középről is. Épp amiatt, amiért a politikailag erősen elfogult jobboldal ünnepli. Hiszen Kocsis olyan kritikátlanságot tanúsít a hazai kormányzati oldal vitathatatlanul demokráciaszűkítő és a jogállami normákat sértő lépései, a liberális demokráciánk rendszerének önkényes átalakítása kapcsán, amely finoman fogalmazva is meglepő.

Pontosabban, a kritikátlanság még csak elnézhető is volna egy apolitikus művésznek, ő azonban nem az apolitikus kritikátlanságot képviseli ebben az interjúban, hanem az országról, illetve a kormányról némely – zenésztársai által külföldön közreadott – valóban elfogadhatatlan bírálat ingerült elutasításának hevében odáig eljut, hogy kijelenti, „ez egy abszolút demokratikus kormány”. És azzal sem elégszik meg, hogy elhárítsa azt a valóban megalapozatlan vádat, hogy a „többség fél” Magyarországon. Hanem megfejeli ezt azzal a szintúgy tarthatatlan állítással, hogy „senki sem fél”.

Függetlenül attól, hogy miként vélekedünk e lépések indokoltságáról: a különféle kulturális intézményekben, a közszolgálati médiában, a filmvilágban, a színházakban, a közalapítványi szférában zajló átszervezések és intenzív személycserék ismeretében, illetve a köztisztviselők indoklás nélküli elbocsátását lehetővé tévő törvény elfogadása után, nem is érti az ember, hogy gondolhatja ezt komolyan. Mindezt betetőzi az általános állapotokkal kapcsolatban tett furcsa megállapítása, ami szerint „Magyarország szociális állammá vált”.

Ami valljuk be, különös felismerés a jövedelmeket a legjobban kereső rétegek, illetve a felső középosztály javára átcsoportosító, antiszociális egykulcsos adórendszer bevezetésének évében. És a munkanélküli ellátások kilátásba helyezett megszorításának ismeretében. Bár utóbb ezt a szociálissá vált államról szóló kijelentését azzal magyarázza a hvg.hu-n olvasható interjúban, hogy szerinte „az emberek törődnek egymással. A borzalmas problémák ellenére, melyek az országot sújtják, azt gondolom, hogy az ember fogalmának komolyabb jelentéstartalma van, mint az ezt megelőző években.” Ami viszont meglehetősen szubjektív észlelet. Bár így lenne. Őszintén szólva, én egyelőre nemigen tapasztalom a jeleit, hogy megváltozott volna az emberek egymáshoz való viszonya. Hogy újabban többet törődnénk egymással. És hogy ráadásul ez a kormányváltással állhatna összefüggésben?!

Abban persze igaza van, amikor a Schiff Andrástól, Fischer Ádámtól származó és Nyugaton közreadott, a magyarországi antiszemitizmus, a romák elleni diszkrimináció, idegengyűlölet, „sovinizmus és reakciós nacionalizmus” mértékével, illetve az ezért fennálló kormányzati felelősséggel kapcsolatos túlzó, illetve alaptalan állításokat bírálja. Bár az inkább valóban szerencsétlen fordulat, mintsem ütős érv, hogy amíg neki nem mondja valaki, hogy bocsássa el a zenekara zsidó és roma származású tagjait, addig ő nem hiszi el, hogy olyan erősek lennének nálunk az említett jelenségek.

Én bizony örömmel olvasom Kocsistól zenekaráról, a Nemzeti Filharmonikusokról, hogy ők ismerik egymást, egymás történetét, családjait, és becsülik egymást. Hogy náluk „réges-rég megtörténtek már azok a beszélgetések és kibeszélések, amelyek a társadalomban még nem, s amelynek a hiányától az egész ország szenved”. És éppen ezért a származás az ő közösségükben „egy természetes állapot, nem konfliktusforrás”. Ezért aztán abban sincs semmi különös, ha ő arról beszél, hogy a zenekarában tizenegy zsidó és tizenegy roma származású muzsikus is dolgozik.

Vagyis, ha Bán Zoltán András azzal szólítja meg a Narancsban a magyar zenésztársadalmat „Vajon nem érzik-e úgy, hogy valaki, ráadásul az egyik legnagyobb tekintélyű kollégájuk megsértette őket, belegázolt emberi méltóságukba, amikor kijelentette, hogy tudja, hány zsidó és hány cigány (a német szövegben: roma) művész játszik a zenekarában?” És felháborodottan állapítja meg, hogy a cikke megírásáig egyetlen írással sem találkozott, „amely Kocsis kijelentései ellen tiltakozna”, akkor ezt én nem Kocsis vétkének és a magyar zenésztársadalom kóros szolidaritáshiányának számlájára írom. Hanem inkább a szerző sajnálatos, önreflektálatlan lelki, szellemi sérültségének tudom be, és a magyar szellemi és politikai közélet százados betegségének, torzultságának, amelytől az elmúlt húsz esztendőben sem voltunk képesek megszabadulni. Sőt. Amely nyilvánvalóan csaknem lehetetlenné teszi az efféle lelki, szellemi görcsök feloldódását.

És ha például Kis Ádám a galamus.hu-n azt írja, hogy „ilyesmit normális ember nem tart nyilván”. Mármint hogy hány zsidó és roma származású muzsikus van a zenekarában. Ha azt írja: „Okozzak botrányt, de nekem az a véleményem, hogy egy kalap alá tartozik a zsidóság titkolása, bevallása, hangoztatása, a dicsekvés vele. Ez nem megtárgyalni való dolog.” Akkor ugyanerről van szó.

Ez a hang annak az embernek a hangja, aki az identitásvállalás szabadságában magát feszélyezettnek érzi. Azt írja Kis Ádám, ha netán a bizalma jeléül el is mondja ezt valaki magáról, mármint hogy ő zsidó, cigány, vagy esetleg meleg, hogy jön ahhoz a barátja, hogy ezt továbbadja róla? Neki ugyanis Cyrano jut erről eszébe: „Magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más tegye, azt nem tűröm el”.

Együttérzéssel mondom, szomorú, hogy így kell éreznie.