Most, hogy a kormányfő megerősítette: néhány apróbb adóemeléssel reparálhatónak véli az egykulcsos adórendszert, és nemhogy nem akar visszatérni a kétkulcsos adórendszerhez, de egyenesen azt tartja a gazdasági bajok egyik fő okozójának, hadd állítsunk föl két egyszerű tételt: 1. A mostani kormány nem pusztán (mint ahogy mondani szokás) ortodox gazdaságpolitikát nem óhajt folytatni, de lényegében semmilyent; 2. Elődei (főként a mai ellenzék baloldali része) egyre inkább úgy érzik, most megfogták a kormányt, s minden korábbinál vehemensebben követelik: „azonnal tessék feladni a Matolcsy-féle gazdaságpolitikát, s visszatérni egy 'normális' gazdaságpolitikához”.

A két tétel ütköztetéséből könnyűszerrel kiolvasható lenne, hogy a mai magyar közélet elsőszámú kérdése a „jó” és a „rossz” gazdaságpolitika vitája, amikor is – bármilyen meghökkentő – a „jó” oldalon azok az erők állnak, amelyek a 2002-2010-es periódusban ellentmondásos szerepet töltöttek be. Ám ami első látásra roppant egyszerűnek tűnik, valójában nem is olyan egyszerű.

Kezdjük azzal, hogy soha nem fogjuk megérteni a Fidesz kormányzását, ha nem vesszük észre: számára a kormányzás elsősorban nem gazdaságpolitikai dimenziókban zajlik. Lehetséges ilyesmi egyáltalán? Elképzelhető sikeres kormányzás, amely elsődlegesen ne a makrogazdaságra koncentrálna? A Fidesz története kezdetétől egészen máshová helyezi a hangsúlyt, mint fő vetélytársai; a kormányzás a Fidesz számára a társadalom felemelését, védelmét és integritása megtartását jelenti. Nem véletlen a másik oldal által kitalált gúnyos szóösszetétel a zemberek védelméről.

Mielőtt azt hinnénk, hogy itt valami egyedien fideszes „marhaságról” (hogy ne mondjuk: populizmusról) van szó, érdemes visszaidézni: a rendszerváltás előtti időszakban a demokratikus ellenzéknek nevezett mozgalom mutatott példát arra, mit jelent az egyoldalúan fetisizált gazdaságpolitikával szemben a civil társadalom felkarolása. Az 1980-as években a demokratikus ellenzék „társadalomvédő” volt – ha ezt nem tudjuk, félő, nem fogjuk érteni a rendszerváltás tartalmát sem. Ugyanakkor a demokratikus ellenzék utódszervezeteként megszerveződő SZDSZ bukásában nézetem szerint meghatározó tényező ennek a rendszerváltás előtti társadalomcentrikus politikának a folyamatos leépítése. Ráadásul azzal, hogy a 90-es évek elejétől az SZDSZ (az MSZP oldalán) egy „makrogazdasági blokk” beltagjává válik, megnyílik az út az immáron demokratikus keretek között élő, de egyre inkább bizalmát vesztő és elégedetlen társadalom képviselete felé.

Ebbe az SZDSZ által (is) előidézett „társadalmi résbe” nyomult be a Fidesz, amely minden korábbi társadalomvédelemhez képest hatékonyabbá vált. A Fidesznek sokak számára mindmáig az a legvonzóbb tulajdonsága, hogy egy valódi társadalmi vagy nemzeti integráció esélyét kínálja. A rendszerváltás előtti hivatalos baloldal a Kádár-rendszerben a „fogyasztási legitimációt”, a már említett demokratikus ellenzék a sokak számára kissé elvontnak tűnő emberi jogokat, az 1994-98-as balliberális kormány a „gazdasági egyensúlyteremtés” révén megteremtődő társadalmi konszolidációt kínálta. De valamennyiből hiányzott a társadalmi élményszerűség. A Fidesz 90-es évek közepén történő fordulatától ráérzett „nép-telenedő” gazdaságpolitikai egyensúlyteremtés féloldalasságára, s erre a gazdaságpolitika „törlésével” s a társadalom felemelésének, a társadalmi integráció megteremtésének programjával válaszolt. Szándékosan leépítette vagy inkább hagyta elhalni saját gazdaságpolitikai kompetenciáját (és még sok egyebet is), hogy helyére egy társadalomépítő kompetenciát állítson.

Ehhez képest meglepő, hogy a Fidesz kritikusai mennyire érzéketlenek a magyar jobboldalnak erre az integritásteremtő hajlandóságára, vagy képességére. A balliberális oldal korifeusai megelégszenek azzal, hogy a Fidesz bárminemű ténykedését ab ovo nacionalistának, s a pártot antidemokratikusnak, diktatórikusnak stb. tüntessék fel. Ha azonban történetesen így is lenne, mi az oka annak, hogy a magyar társadalom nem kis része jelentékenyen vonzódik egy ilyen „nacionalista” és „antidemokratikus” párthoz? Logikusan végiggondolva, e kérdésekre csak zavarba ejtő válaszok adhatóak. Mint ahogyan Kertész Ákos író is meglehetősen sajátos válaszokat adott a minap, amikor a mai kormány tartós népszerűségét a magyar társadalom bizonyos negatív karakterjegyeivel magyarázta.

Visszatérve a cikk elejéhez: a helyzet tehát nem „jó” és „rossz” gazdaságpolitika küzdelmét vetíti elénk, hanem azt látjuk, hogy a kormányoldalon lényegében nincs gazdaságpolitika, ám erős a társadalom integrálásának hajlama; míg a másik oldalon nagyon nagy az igény egy masszív (ha tetszik: ortodox) gazdaságpolitika alkalmazására, viszont csekély az érzékenység a társadalom integrálására. A tévedések elkerülése végett: itt most nem pillanatnyi erővonalakról beszélünk. Hiszen láthatjuk, hogy verbális szinten a mai MSZP-nél kisembervédőbb párt szinte nincs a parlamentben. Ám ha az elmúlt 20 évet egyben nézzük, akkor egy merőben másfajta trend rajzolódik ki, s ebben az MSZP olyan párt képét mutatja, amelynek nemigen van kompetenciája a társadalmi kötelékek erősítésére, miközben makrogazdasági elkötelezettsége (folyamatos kudarcai ellenére) töretlenül erős.

Mintha egy sajátos pártpolitikai munkamegosztás rajzolódna ki előttünk: az egyik pártszövetség a gazdasághoz ért (már amennyire), a másik pedig a társadalom „kezeléséhez” (már amennyire). S ezek gyűrik egymást lankadatlan erőbedobással, ám csekély produktivitással. A nyugatos modellhez azonban ennek semmi köze. Nyugat-Európa fejlett demokráciáiban a pártok fejlődésük során megtanulták, hogy egyaránt otthon kell lenniük gazdasági, társadalmi és kulturális problémák megoldásában, s ott a pártok közötti váltógazdálkodás nem azt jelenti, hogy hol a gazdaság hozzáértő menedzserei, hol pedig a társadalom felkent papjai kerülnek kormányra. Nálunk viszont az új demokrácia 1990 után e helyzetet intézményesítette. Ráadásul négyéveként a választók hol a „válságkezelőkből”, hol a „kisembervédőkből” ábrándultak ki.

Most azonban ez a trend megtörni látszik, hiszen a Fidesz – hacsak nem követ el kapitális hibát, s hacsak a külföld nem kényszerít ki valamilyen komoly átrendeződést vele szemben – feltehetőleg megőrzi hatalmát egy második ciklusra is. A Fidesz számára a legnagyobb kihívás most az, hogy csak abban képzi-e tovább magát, amiben, úgymond, már most is jó (azaz sok-sok „alkotmány asztalát” és a társadalom integrációját növelni vélt intézményt állít), vagy azon területeken is, ahol eddig a másik oldal volt a jobb. Ez persze fordítva is igaz: ha a mai ellenzék csupán a kormányerők gazdaságpolitikai alkalmatlanságát kárhoztatja, miközben nem tanulja meg, mit és hogyan lehet javítania a társadalom integrálására való képességén, akkor egy jövőbeli kormányváltás esetén kezdődik elölről az egész anélkül, hogy valamivel is előbbre juthatnánk.