Máris csinos antológiát lehetne összeállítani azokból az írásokból, amelyeknek tárgya az ASZTAL. Én is folytatom ezek sorát.

Viszonylag friss a hír

Van egy asztal, mely asztal nagyjából háromezer példányban létezik, különbözik tehát, mégis eggyé teszi a funkció, hiszen ez az asztaltömeg egységgé lényegül, hisz csakis az Alaptörvényé, őt szolgálja éjjel és nappal. És, jó az Isten, jót ád, neki is, mindegyiknek rendeltetett saját szolga. Megváltozott, új értelmet nyert az asztal jelentése, és persze a mellé állított közhivatalnoké is. Megköttetett a régen áhított béke: négy láb jó, és két láb is jó. Feltéve persze, ha a két láb engedelmes, szolgál a négy lábnak, akkor békesség lesz már önkormányzaton belül és kívül szerte a honban. Mostantól és amíg idő az idő, az Asztal szolgálja az Alaptörvényt, az Ember meg szolgálja az Asztalt. Az őrző, akinek őrzője lett, nem egy asztal már az asztalok között. Az Asztal kiemeltetett a mindennapok világából, ezt a NENYI előtti régi dolgok nyelvén szakralitásnak nevezték, amely szoros kivételekkel általában közvetítettség is, hiszen a beavatottság rendszerint hierarchikus, fokozatai vannak, benső és külső körök, de mindahányan közelítések az elérhetetlenhez.

Mi pedig őrizzük meg komolyságunkat, javaslom ezért, legalább virtuálisan üljünk le most az Alaptörvény Asztalához! És ne tegyünk ott a valóságban és gondolatban sem illetlen vagy bárdolatlan dolgokat, ne táplálkozzunk például, és különösen ne kenjük rá a táplálékunkat, nem elsősorban azért, mert akkor éhesek maradunk, hanem ne sértsünk meg senkit, és legyen velünk a nemzeti megértés, és gondoljunk annak a néhány embernek a személyes méltóságára is, akik a hazára kényszerítették az Asztalt. Ők is jót akartak, mi is, ki-ki a saját útját járva.

Az Asztal valamikor persze szorgos asztalosok munkájának eredményeként nyerte formáját, de most nem rájuk, dolgos kezükre, ügyes gépeikre kell gondolnunk, hiszen az Asztal rendszerint nem új bútordarab, hanem ott szolgált eddig is a közigazgatásban, az asztalok ugyanis hosszú életűek. Ez az asztal volt az, amelynél régen párttaggyűlés, azután adóellenőrzés, kávézás, miegymás, akár csókolózás is megeshetett, ki tudja, mert mi történne, ha egy asztal mesélni tudna?

Mármost, ha leülünk az Asztalhoz és nem a kellékekre, attribútumaira figyelünk, hanem felemeljük tekintetünket és körbejártatjuk, mit látunk? Nos, nem mást, a hiányt, a legszembetűnőbb ugyanis maga a hiány. Miközben az Alaptörvény Asztalának szabályozása ugyancsak körültekintő és mindenre gondoló: terítő, üveglapborítás, virág, nemzetiszínű szalag, méltó hely, megfelelő oldalon kinyitott Alaptörvény, de valami szembeötlően hiányzik a szabályozás szövegéből. Hát persze, világos, mi ez! Hol maradt a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat, szép forradalmunk alapirata? Mert hát mi történt? Először volt a Nyilatkozat, mely ugyancsak üveglap alatt – az ebben tetten érhető üveglap-fétis, ha nem vagyunk éppen üvegesek, képkeretezők, és a Svejket sem olvastuk, nehezen érthető –, de ez mellékszál, szóval a tisztelet tárgya alakváltozással lelép a falról a kétdimenziósból a háromdimenziós térbe (és nyilván nem lesz gond előbb-utóbb a negyedik dimenzió és a virtuális tér meghódítása sem), mert így terjeszkedik minden kultusz, ha az évezredekre tekintünk. A NENYI és az Alaptörvény Asztalának természetes egysége aligha vitatható, ám, bár ez szükséges, mégsem jön létre, mert akár az Úrasztalát, akár az oltárt tekintjük előképnek, ami volna természetes, hiszen ha kép nem is, de szöveg, szövegrészlet kifüggesztése a református templomban is megszokott és éppen az Úrasztala közelében.

Piroska és a farkas

És ekkor látjuk meg a Nemzeti Együttműködés legnagyobb gyengeségét. Nem jöhet létre a kultusz a kultusz tárgyának tisztelete nélkül. Ha a kultusz tárgya szöveg, akkor ennek a szövegnek a tisztelete a követelmény. Fókuszcsoportos felmérésekben formálódó szövegek, mint amilyen a NENYI is, soha nem alkothatnak harmonikus, összefüggő, érzelmileg és logikailag is zárt rendszert. Ha két egyaránt tisztelt szövegünk van, azok nem lehetnek egymással ellentétesek. Az nem lehetséges, hogy az egyikben Piroskát és nagymamát a vadász menti meg a falánk farkastól, míg egy másik szöveghelyen éppenséggel a jó farkas kergeti el a Piroskát és nagymamát üldöző gonosz vadászt. Ha ez mégis így lenne, előbb vagy utóbb megindulna a farkasisták és a vadászisták, azaz a NENYI és az Alaptörvény hívei között az áldatlan testvérharc, amelyre annyi keserű példát mutat a magyar történet.

Nincs hír arról sem, hogy akár a NENYI-t, akár az Alaptörvényt apokrif részletek terhelnék, de ez lehetetlen is, hiszen ugyanaz a Nemzeti Zsinat kanonizálta mindkettőt. Mégis, az Alaptörvény Asztalára helyezett Alaptörvény és a NENYI egymás közvetlen cáfolatai:

„Hazánk 1944. március 19-én elvesztett állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” – vagyis féltett kincsünk a demokrácia és az alkotmányos rend már 1990 májusától szolgál bennünket. (Alaptörvény/Nemzeti Hitvallás)

De azonban: „A XXI. század első évtizedének végén negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszanyerte az önrendelkezés jogát és képességét.” (Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat)

Azaz a diktatúra és a borzalmas két zavaros évtized, benne a Fidesz uralmának éveivel, nemcsak elvette nemzetünk önrendelkezését, de még az önrendelkezés képességét is kiszívta belőlünk, mely képességet és jogot a Nemzeti Együttműködéstől kaptuk vissza a forradalom orgonaillatú éjszakáján. Mit tennénk, ha ezt a két mondatot együtt olvashatnánk itt az Alkotmány Asztalánál? Megmondom: rémületünkben, felborogatva a nemzeti együttműködés bútorait, halántékra szorított kezekkel menekülnénk az összes települési önkormányzat minden épületéből. És közben az sem biztos, hogy eljutna a tudatunkig, ami ép ésszel egészen felfoghatatlan, hogy az Alaptörvény alapján mostantól alkalmazandó Új Történeti Alkotmányból a zsidótörvényeket – amelyekkel eddig azért nem büszkélkedtünk – nem, míg a dicsőséges 1946. évi I. törvényt kizárja a legmagasabb zsinati textus.

Az Auktor se mindenható

Akadnak még, részben a jelenre, részben pedig a jövőre vonatkozó eléggé izgi kérdések: Mintha a Nemzeti Együttműködésből a szabályozások hatályával kapcsolatos minden érzék kiveszett volna. Hogy lehet az, hogy az Alaptörvény Asztala előbb lép hatályba, mint maga az Alaptörvény? Megterítünk a kakasleveshez, miközben a kakas még vígan kukorékol a hátsó udvarban?

Vajon nem része-e szerves alkotmányos fejlődésünknek, hogy előbb vagy utóbb maga az Alaptörvény Asztala is az Alaptörvény részévé legyen? Akkor viszont az Alaptörvény Asztalának az üveglapján elhelyezhető-e az az Alaptörvény, amely maga is tartalmazza azt az asztalt, amelyen őt elhelyezték?

És a talán legfogósabb kérdés: Az Alaptörvény Auktora alkothat-e olyan Alaptörvényt az Alaptörvény Asztalára, amit azután maga sem tud megváltoztatni? A válaszunk, ha ismerjük a Nemzeti Együttműködést, nem lehet más, mint igenlő.

Viszont, az Alaptörvény Auktora képes lesz-e arra, hogy az általa megváltoztathatatlannak alkotott Alaptörvényt mégis megváltoztassa? Persze, hogyne lenne, nyilvánvaló, erre is képes.

Vagyis vonjuk le a következtetést: bárhogy is szeretné, ezen a világon még az Alaptörvény Auktora sem tehet meg bármit.