Jobboldali ismerősöm – köztiszteletben álló lapszerkesztő – szemrehányást tett nekem. Korábbi cikkemben kifogásoltam az országgyűlési jobboldalnak azt a gesztusát, amellyel el akarta vetni a családon belüli erőszak büntethetőségét. Annak ellenére lobbantotta ezt a szememre, hogy később ugyanitt megdicsértem a kormánypártokat, mert a bírálatok hatására visszakoztak. Jobboldali ismerősöm ezt úgy fogta föl, hogy – másokkal együtt – én V. fideszes képviselő nyüstölésében vettem részt, holott az ő szövegét két másiknak a társaságában idéztem, a nevét le sem írtam, személyének különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam, bűnbakká nyilvánítását nem helyeslem. Ismerősöm azért elégedetlen, mert a balliberális sajtó – amely az én írásaimat is közli, ha közli – V. képviselőt alaposan kigúnyolta, de kevesebb vehemenciával és sokkal kisebb terjedelemben foglalkozott J. szocialista képviselővel, aki a közjó ápolása közben alaposan meghúzta egy szakértő haját, aki persze nő; a gyalázatos aktus az Országházban történt.

Bár hivatkozott írásaim törvényhozási, nem fizikai aktusokkal foglalkoztak, s az ügy közvetlenül nem tartozik rám, hiszen J. képviselőnek nem vagyok a párthíve, azért jobboldali ismerősömnek igaza van: se hanyagság, se politikai elfogultság ne legyen akadálya, hogy kijelentsük: J. képviselő heteroszexista tahó, gyökér, tapló, bumburnyák, és a Magyar Szocialista Pártnak le kellett volna őt váltania (a pasas helyettes frakcióvezető), bocsánatot kellett volna kérnie, a házelnöknek ki kellett volna tiltania egy ülésszaknyi időre, s ha nős, a feleségének el kellene válnia tőle.

Miközben jóízűen szidalmaztam J. szocialista képviselőt – aki ezt bőségesen megérdemli –, azt szántam volna a legnagyobb sértésnek, hogy mácsónak nevezem (hogy miként lett a magyarországi sajtóban a „mácsó”-ból „macsó”, megérne affajta nyelvhelyességi cikket, aminőért úgy rajonganak értem sokan: nyilván ugyanazok követték el, akik így ragoznak: „iPaddel”, „iPadről”, mintha azt amúgy svábosan-osztrákosan „ejped”-nek kellene ejteni – de amúgy aranyosak).

De eszembe jutott, hogy a „macsó” (vö. pl. „sármos macsó”, pfuj) magyarul dicsérő jelző, szemben minden más nyelvvel, amelyben megvetést fejez ki (persze az eredeti „macho” – ejtsd: mácsó – éppenséggel mácsó típusú öndicséretet sugallt valaha, mindenekelőtt Argentínában). „Kíméletlenül, lehengerlően férfias” jelentéssel használják itt nálunk, mintha a „kíméletlenül, lehengerlően férfias” dicséret lehetne, holott a legalább levelibéka-szintű erkölcsi érzékenységű humanoidok számára ez mindössze émelyítő.

Nálunkfelé a heteronormatív-heteroszexista konszenzus érintetlen. A múlt héten olvastam az egyik legkiválóbb magyar liberális szerző tollából néminemű emlékező prózát, amelyben olvatagon idézi föl a sztereotip pofozkodó tornatanár halhatatlan alakját, akiért állítólag rajongtak fiú tanítványai. (Kötve hiszem.) Eszébe sem ötlik, hogy a pofozkodó tornatanár ugyanaz a típus, mint a pofozkodó leventeoktató, kiképző őrmester, kápó és keretlegény, és mindebben nincsen az égvilágon semmi megható vagy mulatságos.

J. mácsó (egyben szocialista) képviselő a tőle egzisztenciálisan függő szakembert bántalmazza mintegy tréfásan, csak úgy könnyedén, mert a szakember: nő. Ismerik azokat a fószerokat, akik a „titkárnő” szó hallatán dévajul kacsintanak. Ismerik azokat a fenékcsipkedő jópofákat, akik még mindig olyan szavakat használnak, hogy „bögyös”. Akik persze azt mondják, hogy a feministáknak – mint teszem azt e sorok írójának – nincs humoruk. Meg kellene kérni egy-egy queer mácsót (vannak ilyenek, hajjaj), markoljon a tomporukba. Húzza meg tréfásan a fülüket. Hahaha.

Nagyon élces.

Fölöttébb jellemző, hogy a nemi diszkriminációval kapcsolatos, elterjedt szakkifejezéseket mindig tévesen használják Magyarországon, s ezekre – mint a „mácsó”-ra is – téves mitológiákat barmolnak rá. Ilyen a „szingli”. „Single” angolul egyszerűen azt jelenti, hogy „nem házas”, „egyedülálló”, esetleg: „agglegény”, „hajadon”, s nem következik belőle semmi az életformára vagy -fölfogásra nézve. A singles’ bars (randevúhelyek) kifejezés eufemisztikus: bennük folyik a társkeresés nőtlen és férjezetlen személyek között (házasságtörésre vágyóknak nem illik bemenniük). A „szinglihordák”: értelmezhetetlen, merő jobbmagyar mitologéma.

Ugyanilyen a „genderideológia” (?) kifejezés, amely az egész szakirodalomban csak magyarul (konzervatív lapokban) fordul elő. Magam is tanítottam már Gender Studies tanszéken, s állíthatom, hogy az egész félreértés. Nemzeti konzervatív megérák állítják, hogy a „genderideológia” (?) tagadja a nemek közötti különbséget, holott a Gender Studies nem irányzat, hanem tantárgy, és tanulmányozza azt, hogy a nemi különbségeket hogyan fogják föl és alakítják a különféle társadalmak s a bennük ható erők, kultúrák és í. t. Ha valamit tanulmányoz ez a diszciplína, éppen a nemek közötti különbség az (s nem tehet róla, hogy az emberek gondolatai erről történetileg változók).

Igen érdekes a kelet-európai mainstream kultúrák rémült szűkölése a nemi kérdéssel szemközt.

De jobboldali ismerősömnek igaza van: J. ómagyar szocialista képviselő még nem kapta meg a magáét.

Sőt, a szó tágabb értelmében is igaza van: a kormánytábor kritikája elzüllött.

Elterjedtnek tekinthető az Orbán Viktorról készített előnytelen fényképfölvételek címlapra vitele. Ez önmagában is manipulatív, hiszen bárkiről lehet előnytelen fotográfiát készíteni. Ugyancsak elterjedtnek tekinthető az ízléstelen tréfálkozás Orbán Viktor külsejével. Ezt különösen visszataszítónak tartom. Nem vagyunk már olyan fiatalok, mint voltunk: meghízunk, lefogyunk, összetöppedünk, a hajunk ritkul, izmaink lazulnak, ízületeink kopnak, dioptriáink száma nő, nődögél, a bőrünk reszelősebb, a fogunk kihull, így araszolunk a halál felé. Igen, telik az idő. Mi ebben a komikus? Ezen tréfálkozni nem más, mint ebben is engedelmeskedni a kapitalizmus versenyszellemének: a kemény, friss, könyörtelen, szexuálisan vonzó fiatal férfi többet ér, mint öregecskedő társa. A hajlott hát, a ráncos arc nem nagy ász a „survival of the fittest” szociáldarwinista játszmáiban. A fiatal embertől azt várjuk, hogy ÉRTÉKET termeljen, mert inkább „munkaképes”, mint aki idősebb. A menopauzán túli nő már nem szülhet, szemétre vele. Örüljön a vén cafat, ha valaki ágyba viszi, hát nem?

Azért gúnyolni a politikai ellenfelet, mert már nem olyan fiatal, mint húsz éve: ez megvetendő.

(Mellesleg: ennek a párja az a szokás, amellyel sportolás – többnyire valamelyik brutális, ostoba labdajáték – közben ábrázolják a csapzott, izzadt, szőrös, izmos, fiatal politikusokat, jelképesen célozva erejükre, ifjúságukra, potenciájukra. Evvel reklámozzák őket, nem belátásukkal, nagylelkűségükkel, emberszeretetükkel, bölcsességükkel. Ha már nem tud rugdosódni, nem lehet vezető. Így neveljük a demokratikus közönséget.)

De ez még semmi. Nemrég egy vidéki városban idősebb asszony mondogatott nekem valamit arról, hogy „a vajdát” már nem fogják még egyszer megválasztani. Ezt a zavaros beszédet előbb érelmeszesedésnek tulajdonítottam, amikor hirtelen rádöbbentem: arra céloz, hogy Orbán Viktor cigány. Erre a szintúgy elterjedt szóbeszédre a liberálisok azt szokták mondani, hogy nem fontos, akár roma eredetű Orbán, akár nem, a politikáját kárhoztatjuk, roma származása – ha igaz – nem szól ellene.

Egyébként ismerjük Orbán Viktor családját: a miniszterelnök – legjobb tudomásunk szerint – nem roma. Őt a mai helyzetben nem lehet jóindulatúan vagy „értéksemlegesen” cigánynak nevezni: ez a szóbeszéd a fajgyűlöletet használja föl Orbán miniszterelnök lejáratására, s ennél kevés megvetendőbb dolgot ismerek.

De hát „semper aliquid haeret”: az alaptalan, irracionális rágalmakat nem lehet csak úgy lerázni. Pár éve a Népszavában tételesen megcáfoltam a fiatal Kövér Lászlóról terjesztett rosszindulatú híreszteléseket (nem igaz, hogy az MSZMP intézményénél dolgozott, az akkor már olyan kutatóintézet volt, mint bármelyik másik – s ezeket szintén az MSZMP irányította és ellenőrizte, egyébiránt a tárgyidőszakban már nagyon kevéssé). Teljesen hiába. Még politikai ellenfél szavát se fogadják el, pedig kortanú: ezeket a frázisokat azóta ezerszer fölhozták Kövér ellen, mintha az Országgyűlés jelenlegi elnökének politikai bírálata nem lenne lehetséges.

Már előre félek tőle, hogy mit hoznak ki Lázár János miniszterelnökségi államtitkár hivatali gépkocsijának balesetéből. Pedig az autót nem Lázár képviselő vezette, tehát hibás se lehet. De máris holmi mondvacsinált ezt meg azt lehet hallani róla, miközben az általa beterjesztett törvényjavaslatokról és indítványokról csak azok a garantáltan olvasatlan „komoly” cikkek szólnak, amelyeket kötelességszerűen közölnek ugyan a lapok, de amelyek fontosságában, „harcértékében” láthatólag maguk se bíznak.

S mindezt azokban az orgánumokban, azokon a „fölületeken” látjuk, amelyek rutinszerűen jajonganak a közélet erkölcsi hanyatlása miatt. Pedig titokban bíztam benne – banális tévedés –, hogy a politikailag hozzám mégiscsak közelebb álló médiákok jobbak valamicskét.

Némelyek azt gondolják, hogy a politikának mint harcnak a fölfogása „személyessé” teszi a küzdelmeket. Holott például az, ahogyan a Barack Obama és a Mitt Romney közötti párharcról beszámol a világsajtó, az élénken emlékeztet a sporttudósításokra: „esélylatolgatás”, amelyben tartalmakról nem esik szó, csak a küzdő felek versenyszempontból releváns „tulajdonságairól”. Megírják, hogy valamelyikük „jó volt” valamelyik tévévitában, mintha az dönthetné el a világ sorsát, hogy egy tartalmatlanra és egyszerűsítettre koreografált beszélgetés során valaki indiszponált-e történetesen aznap, vagy – mint Nixon annak idején – csak nincs jól megberetválva. Ez a sors manapság: ha valakinek fáj a gyomra, amikor kitölti a „döntő” tesztet, akkor nem kapja meg az állást, lőttek az életének. Ez még a sportban is nyilvánvalóan igazságtalan, pedig az csak játék. Volt.

Jellemző, hogy fölnőtt emberek százmilliói komolyan veszik, hogy ki a „bajnok” (mintha ez nem volna teljesen mindegy), s épp annyira komolyan veszik azt is, kinek van ott a mutatóujja a nukleáris elsütőbillentyűn. A személyeknek ez a mechanikus versenyeztetése nem „személyes”. Gépies. Terjesztik Obama elnökről, hogy nem is amerikai állampolgár, hogy muzulmán, Orbán miniszterelnökről, hogy cigány. Nem róluk, azaz a gondolataikról van szó, hanem az előítéletek mozgósításának arról a fajtájáról, amely a „demokratikus döntést” meghozni hivatott honpolgárokról azt képzeli – olykor sikerrel –, hogy szimplán beprogramozható robotok.

A bajt tovább fokozza az internet, a mobil, a szociális médiák (csonkamagyarul: „közösségi oldalak”…) stb. hatása, amely a néprajzból ismert módon folklorizálja a politikát: a szájról szájra, képernyőről képernyőre terjedő, rövid, könnyen megjegyezhető legendapanelek folyamatosan módosulnak, csiszolódnak, lényegük a fölismerhetőség (ismerős vezérmotívum, frázis, meghitt érzés – többnyire ellenséges érzés: megvetés, gyűlölet, elfogult általánosítás; Nyíregyháza jó, Debrecen rossz, Marosvásárhely jó, Kolozsvár rossz, Szabadka jó, Újvidék rossz, Moszkva jó, Szentpétervár rossz). A politikai erők kihasználhatják ugyan a digitális folklórban rejlő, elsősorban paranoid jellegű propagandalehetőségeket, de csak ha alkalmazkodnak ehhez a bináris logikához, amely máskülönben nem irányítható.

Az ilyen logika keretében folytatott politikai versengés még akkor is csalás, ha a technikai szabályokat egyébként betartják.

Pedig ahogy elnézem, aligha tartják be őket.