Észak-Korea ismét a nagyvilág híreinek a középpontjába került. A Google Trends alapján márciusban és áprilisban minden eddiginél nagyobb arányban kerestek rá a Google-használók a ’North Korea’ szavakra. Különösen nagy az arány Dél-Koreában, ami nem meglepő. Ugyanakkor Észak-Koreában gyakorlatilag senki sem keres rá a ’North Korea’ kifejezésre. Hogyan is tennék, mikor nemhogy internet, de sokszor még áram sincs. Lehetséges, hogy a konfliktus okát pont ugyanabban kell keresnünk, mint a gazdasági visszamaradottságét?

A koreai konfliktus olyan sokszor került terítékre az elmúlt 60 évben, hogy már-már megszokottá vált számunkra – már amennyire egy állandó konfliktushoz a világ hozzá tud szokni. Azonban gondoljunk csak bele, milyen nagy ellentmondás áll a konfliktus hátterében: a két Korea nagyon hasonló egymáshoz bármiféle kulturális mérőszám alapján (azonos vallás, nyelv, szokások, etnikum, közös történelem). A 90-es évek elején a világhírű politikatudós Samuel Huntington arra a következtetésre jutott, hogy a hidegháború végével különböző civilizációk fognak összecsapni, és a New York-i terrortámadás 2001. szeptember 11-én megerősíteni látszott Huntington tézisét. Azonban a kettéosztott Koreai-félszigeten a civilizációk belharca látszik inkább.

A kulturális közelség ellenére a két Korea szinte állandó konfliktusban állt az elmúlt 60 évben. A hidegháború kezdetekor az északi rész szovjet, míg a déli rész amerikai befolyás alá került. Északon a kommunista Kim Ir Szen, délen Li Szin Man került hatalomra, és mindkettőjük aktívan dolgozott azon, hogy az egész koreai nemzetet a saját uralma alatt egyesítse. A modern kutatások alátámasztják, hogy a háborút Kim Ir Szen kezdeményezte 1950-ben, míg eleinte a szovjetek nem igazán támogatták az ötletet. A lokális konfliktus a kezdődő hidegháborúban gyorsan globálissá nőtte ki magát. Bár 1953-ban a háború fegyverszünettel végződött a 38-dik hosszúsági kör mentén, hivatalosan a két Korea mind a mai napig háborúban áll egymással. 1953 után egy helyi hidegháború alakult ki. A kezdeti nehézségeket leküzdve Dél-Korea ázsiai tigrisként gazdaságilag nagyon jó teljesítményt nyújtott, a jobboldali diktatúra a 80-as évek végén demokratizálódott, míg Észak-Korea egyre nagyobb hadsereggel és nagy szegénységben túlélte a hidegháborúval járó kommunista rezsimek összeomlási hullámát, talán a szomszédos Kínának köszönhetően. A kommunista ideológiát a nacionalista és elzárkózó 'Dzsucse' ideológia váltotta fel. Így sajnos Kína gazdasági reformjai nem terjedtek át Észak-Koreára. De vajon miért is nem?

Úgy gondolom a gazdasági reform hiánya és az állandó agresszivitás mind ugyanarra a strukturális tényezőre vezethető vissza: egy kettéosztott országról beszélünk, ahol az egyik fél sikeres és politiailag szabad rendszerben él, a másik fél pedig elnyomáson alapuló diktatúra. Gondoljunk csak bele. Egy kulturálisan elszigetelt népet egy diktátor könnyebben el tud zárni a külvilágtól, hiszen a liberális reformok talán nem működnének ennek az államnak a kultúrájában. Azonban a mindenkori Kim diktátor hogyan tudja megakadályozni, hogy az észak-koreai állampolgárok ne lessék el a demokratikus gondolataikat déli társaiktól? Kim számára az igazi ellenség nem a kulturálisan távoli USA, hanem Dél-Korea, mely ugyanazon a kultúrán alapul, mint északi szomszédja.

Azt jelentené mindez, hogy Phenjan kész Dél-Koreát leigázni és eltüntetni a föld színéről? Természetesen nem. A rezsim érdekében állna Dél-Korea eliminálása, azonban nincsenek meg hozzá az eszközei. Kiméknek tudniuk kell, hogy politikailag soha nem élhetnének túl egy háborút a minden szempontból sokkal erősebb Dél-Koreával szemben, sőt talán még fizikailag sem. Ezért úgy tűnik a phenjani rezsim a ’második legjobb’ megoldást választja: ellenségként festi le Dél-Koreát annak érdekében, hogy az északi állampolgárok inkább érezzék magukat a Dzsucse, semmint egy nagy koreai nemzet hűséges tagjának. Minél agresszívebben reagál tehát Dél-Korea és az USA, annál könnyebb Kim Dzsong Un számára, hogy az állampolgárai figyelmét elterelje a demokráciáról. Úgy látom, hogy ha Dél-Korea és az Egyesült Államok támadóan lép fel Kim Dzsong Un politikájával szemben, az a legrosszabb esetben akár egy senki által sem kívánatos háborúhoz vezethet, de jobb esetben is csak Kim malmára hajtja a vizet, hiszen így a kedves vezető eléri célját, és Észak-Korea demokratizálódása egy későbbi időpontra marad. Ha azonban Dél-Korea és az USA mérsékelten reagálnak, Phenjan ellenségkereső retorikája eredménytelen marad.

Persze a politikában nehéz biztosat mondani, főleg ha Észak-Koreáról van szó. Milyen empirikus bizonyítékot tudunk találni arra, hogy az általam feltétezett ‘kulturális közelség’ játszaná a kulcsszerepet? Több éve dolgozom annak bebizonyításán, hogy a közös kulturális alapokra épülő, de más intézményrendszerrel működő társadalmak között gyakoribb a konfliktus, mint két kulturálisan független ország között. Az elméletet az elmúlt 200 év összes háborújának adathalmazán statisztikailag teszteltem, illetve történelmi példákkal igazoltam, és mindezek a feltevésemet megerősítették.

Ha megvizsgáljuk Kim Dzsong Un néhány mostani lépését, úgy tűnik, hogy valóban csak retorikai agresszióról van szó. Először is a Kim-rezsim bejelentette, hogy a területén tartózkodó külföldi diplomaták nincsenek biztonságban. Mindezt egy háborúra ténylegesen készülő állam aligha tenné. Ahogy azt az 1979-es iráni túszválság megmutatta, egy valóban ellenséges hatalom a külföldi diplomatákat túszként tudná használni. De persze elképzelhető talán, hogy Phenjan egy rövid, helyi limitált háborút szeretne vívni Szöullal, és a külföldi diplomaták jelenléte csak a háború szélesedésének kockázatát hordozná. Bár az én véleményem szerint a diplomaták közvetlen kapcsolata a rezsimmel inkább megakadályozhatna, semmint hogy okozhatna, egy félreértésekre alapuló háborút.

További érvként szolgál, hogy Észak-Korea a délieket sem kívánja túszul ejteni. Kim Dzsong Un bezáratta a keszongi ipari parkot, ahol eddig dél-koreai cégek olcsó észak-koreai munkaerővel termeltek – mintegy egyfajta ‘kapitalista burokban’ a kommunista Észak-Korea területén. Ez nemcsak egy gazdaságilag költséges lépés az észak számára, hanem a déli cégek képviselőinek kizárása aligha nevezhető stratégiailag helyes döntésnek, ha az északiak egy közelgő háborúval számolnának a déliek ellen.

Úgy gondolom, a legfontosabb strukturális elem Észak-Koreában ma az, hogy a világ egyik legszegényebb államát egy diktátor a déli rokonok sikertörténetének az árnyékában tartja. Kína befolyásolni tudja Phenjant, de azt gondolni, hogy irányítani is képes lenne, merész állítás lenne. Észak-Korea sorsát sokkal inkább a koreaiak maguk határozzák meg. Remélhetőleg előbb-utóbb a reformok követelése elég hangos lesz és lassan jobbá fog válni az élet 25 millió észak-koreai állampolgár számára. Mindaddig viszont a diktatúra brutális elnyomással és egymilliós hadsereggel fog harcolni saját népe ellen. Közben retorikai fogásokkal próbálja majd elérni, hogy az az állam, akitől az észak-koreai állampolgárok szabadságot tanulhatnának, esküdt ellenségnek tűnjön számukra. Remélhetőleg Dél-Korea és szövetségesei nem reagálnak túl agresszív módon minderre.