A 20. század meghatározó történelmi fordulata volt, amikor a náci Németország és szövetségesei vereségével ért véget Európában a második világháború. Új korszak kezdődött, Európa és a világ kétpólusúvá vált. Néhány év múlva kontinensünk „nyugati” részén elkezdődött az a demokratikus folyamat, melynek eredménye az Európai Unió létrehozása lett. Ennek fundamentuma a két korábbi ellenség, Németország és Franciaország igen szoros gazdasági és politikai együttműködése. Ugyanakkor a Szovjetunió érdekszférájába tartozó „keleten” több mint negyven évig a „proletárdiktatúra” időszaka következett.

A világtörténelmi jelentőségű fordulat a 70. évforduló Magyarországán alig tűnik fel. Néhány héttel ezelőtt a második világháború magyarországi befejeződésének kerek évfordulója is szinte észrevétlen maradt.

Miért?

A keményen dolgozó kisember ezzel kevéssé foglalkozik, a kormányzat pedig a történelem átértelmezésével van elfoglalva. Az alaptörvény Nemzeti Hitvallás című bevezetőjéből (a történelmi tényekkel ellentétben) úgy tűnhet, mintha 1945-ben lényeges változás nem történt volna: a német megszállást a szovjet megszállás váltotta fel. Ugyanakkor napjainkban megkezdődött a Horthy-korszak átértékelése, pozitív jellegének felmutatása. Készülnek az új, nemzeti értékrendet kiemelten fontosnak tekintő tankönyvek is.

Ebben a helyzetben miért lenne fontos számunkra 1945 májusa, a második világháború vége? Ismét legyőztek minket, a dolgok megtörténtek velünk. Még emlékezzünk is rá?

Mi kizárólag saját sérelmeinkkel vagyunk elfoglalva. Trianon, Trianon és Trianon. S persze holokauszt és holokauszt. zsidótörvények, Recsk. Mindezek tükörcserepek, s töménytelen van belőlük. Egyiket sem beszéltük meg. Hogyan foglalkozhatnánk más kérdésekkel?

A szekértáboros logika alapján gyakran teszik fel a kérdést: neked Trianon fáj vagy a holokauszt? Pedig mindezek együttesen a traumáink.

Nehéz szembenézni azzal, hogy Magyarország a második világháborúban miért állt a hitleri Németország oldalára, s kinek mi ebben a felelőssége. Ne csodálkozzunk, ha sokan az idealizált múltba való révedést választják.

A rendszerváltás előtt a hatalom a szocialista országokban a felszabadulást ünnepel(tet)ve elhallgatta a szovjet hadseregnek a polgári lakossággal szemben elkövetett „dúlását”, agresszióját. Manapság miközben Magyarországon tényszerűen beszélünk a szovjet megszállásról, alig esik szó a náci Németország és a magyar nyilasok alóli felszabadulás fontosságáról.

Nemrég döbbenten mesélte egy középiskolás: egy diákcsere alkalmával Olaszországban azt tapasztalta, hogy ott a történelemmel való ismerkedést a közelmúlt eseményeivel, egyebek mellett Olaszország második világháborúban betöltött szerepével kezdik. A történelemtanulás alapja: a demokrácia fontosságának tudatosítása.

Magyarországon ez elképzelhetetlen. A kizárólagosan kronológiára épülő történelemtanítás úthengere minden más megközelítést a földbe döngöl. A tananyag egyetlen lehetséges felépítése, valamint a kötelező ismeretanyag bősége lehetetlenné teszi a fontos kérdésekkel való érdemi foglalkozást. S erre szándék sincs.

A történelem meghatározó eseményeire való emlékezés persze nem kizárólag az iskola feladata. A múlt hiteles, tényszerű bemutatása közös ügyünk. A (köz)média mellett a településeknek, családoknak, kisközösségeknek és az egyházaknak is adódna teendője ebben.

Ha a fontos történelmi kérdéseket súlyúknak megfelelően kezelnénk, azok a közbeszéd tárgyai lehetnének. Ebben az esetben szó eshetne ezekről otthon, a szomszéddal való beszélgetésekben, valamint a médiában. Ha így lenne, magától értetődően az iskolában jelentőségének megfelelően foglalkozhatnánk Magyarország részvételével a második világháborúban, s a hitleri „Harmadik Birodalom” legyőzésének történelmi fontosságával is. Akár kezdhetnénk ezzel is a történelemtanítást.

A történelmi tisztánlátást az is nehezíti, hogy a mítoszok újjászületésének korát éljük. (Néhány második világháborúhoz kapcsolódó itt és itt olvasható.) Ezek nem csupán a neten, a könyvpiacon, a közszolgálati (!) tévében figyelhetők meg, de esetenként előfordulnak tankönyveinkben is. Sőt, belopakodtak az alaptörvényvénybe is. Tudhatóan legenda, hogy Dugovics Titusz magával rántotta a törököt Nándorfehérvár 1456. évi ostromakor. Ennek ellenére megjelenik ez a hőstett Wagner Sándor festményén) a Nemzeti Hitvallás legkisebbeknek szánt változatában. Az üzenet kikövetkeztethető: nem az a fontos, hogy mi történt, hanem az, amit hinni akarunk a múltról. Ezzel a felfogással más korszakokban, így a második világháború kapcsán is gyakran találkozunk.

1945. május 8-a a náci Németország feletti győzelem napja. Akkor is, ha Magyarország a vesztes oldalon állt, s ezt követően hamarosan egy másik diktatúra rendezkedett be. Amikor ezt egyértelművé teszik a tankönyvek, erről sugároz filmeket a köztelevízió, a diákjaink vetélkedőkön találkoznak e kérdéssel, tanítványaink megkérdezik déd- és nagyszüleiket, hogy az ő családjukat miként érintette a háború, s annak befejezése, ez a mindannyiunk életét alapjában meghatározó téma közéleti kérdéssé válik. Amikor mindez megtörténik, valójában akkor ér véget számunkra a második világháború. S itthon otthon leszünk: Magyarországon, Európában. 

(A szerző a Történelemtanárok Egyletének elnöke) 

Az e heti HVG-ben Tamás Gáspár Miklós írását olvashatják a háború végének hetvenedik évfordulójáról.