Egyesek szerint túltermelés folyik a jogi karokon, mondván: Magyarországnak nincs szüksége ennyi jogászra. Mások – így az érintett dékánok – azt hangsúlyozzák, hogy félrevezető módszer a képzés, valamint a betölthető álláshelyek összevetése. A végzett hallgatók ugyanis számos olyan munkát végezhetnek, amelyekben a tudásuk jól hasznosítható. Magam ez utóbbi állásponttal értek egyet. Gondoljunk csak bele: a „klasszikus”, vagyis az igazságszolgáltatáshoz, valamint a vállalkozások ügyeinek intézéséhez kapcsolódó működés mellett hány jogvégzett újságírónk, diplomatánk, politikusunk van. A közügyek vitele akkor is megkívánja a jogi ismereteket, ha az nem főhivatás-szerűen történik. Tény az is, hogy az uniós és az általános nemzetközi fejlődés miatt a jogászképzés szükségképpen nemzeti keretei egyre kevésbé akadályozzák a végzett hallgatók külföldi elhelyezkedését. Mégis, ellentétben az orvos, informatikus vagy mérnöki végzettségű diplomásokkal a jogi végzettségűek jellemzően itthon maradnak, és munkájukkal, adójukkal a magyar nemzetgazdaságot gyarapítják.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy az érintett karok elnevezésében az államtudományokra való utalás is szerepel, ami a tantervekben tükröződik. A képzés tehát távolról sem korlátozódik a szűkebb értelemben vett jogi tárgyak oktatására.

A XIX. században sokan mondták a magyarokra, hogy „jogásznemzet”. Egyesek elismeréssel, mások gúnyosan. Az elnevezés azért helytálló, mert a nemesek között valóban divattá vált a jogi tanulmányok folytatása, a nemzetet pedig a polgárosodásig ők alkották. Többségüknek persze nem kellett hivatali állást vállalnia, különböző tisztségeket azonban sokan betöltöttek. A reformországgyűlések tagjai, majd a későbbi dualista Magyarország vezetői között számos kiemelkedő jogászt találunk. A teljesítmény sem lebecsülendő. Sőt: határozottan ki lehet jelenteni, hogy a politikai akarat mellett a jogi szaktudás is nagy szerepet játszott a függetlenségért és a haladásért való kiállásban, ami végül meg is hozta az eredményét. A 48-as, majd a kiegyezést követően hozott törvények szakmailag is magas színvonalú alkotások.

A jog nem egyszerűen eszköz, hanem értékek hordozója. Tetszés szerint nem alakítható, mert az önkény magától értetődően nem foglalható normarendszerbe. Van tehát egyfajta belső tartás, ami nem engedi a társadalmi fejlődés során kialakult alapkövetelmények félretételét. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor jogról már nem beszélhetünk. Jó példa erre a volt szocialista országok alkotmányfejlődése. A „burzsoá”, osztályakaratot kifejező jog tagadásától már az összeomlás előtt eljutottak az állampolgári, majd az emberi jogok elismeréséig, a közhatalom működtetésében játszott szerepük hangsúlyozásáig. Igaz, ez nem jelentette a szabadság tényleges érvényesülését, de mégis előrelépés volt az alkotmányos demokráciák felé.

Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a történelmi példák fontos tanulságot hordoznak. Nevezetesen azt, hogy a jogászok szerepe nem korlátozódik a bíróságokra, ügyészségekre, az ügyvédi karra, valamint a vállalati jogtanácsosok munkájának az ellátására. Némi pátosszal azt lehet mondani, hogy történelmi küldetésük van. A magyar Alkotmánybíróság egyszer azt mondta, hogy a jogállamiság állapot és program egyszerre. Igaza volt. A törvények uralmának a megteremtése nem csupán normaalkotás és nem is pusztán gyakorlat kérdése. Olyan jogi kultúra kialakítására van szükség, ami a politikai és más döntések meghozatala során is érvényesülni tud. Sajnos erről hazánkban még nem beszélhetünk. A „jogászkodás” sokak számára azonos a felesleges okvetetlenkedéssel. Még a kormányzat szintjén is megfogalmazódik néha olyan igény, hogy bizonyos csoportok (például szélsőségesek) gyülekezését, rendezvényeit meg kell akadályozni akkor is, ha éppen a tiltásra törvényes lehetőség nincs. A közelmúltban szétküldött bevándorlási kérdőív sem tartalmaz arra utalást, hogy a távol tartani kívánt személyek emberi jogai tiszteletben tartandók.

A közélet minden színterén szükség van tehát olyan jogászokra, akik magukban hordozzák a demokrácia és alkotmányosság szakmailag is megfogalmazható és kifejezhető értékeit. Miként a XIX. században a jogász nemességnek, ugyanúgy kell ma nekik szolgálniuk a haladás ügyét, ami a konszolidált jogállam megteremtése irányába hat. Ellenkező esetben csak vergődni fogunk, igen sok társadalmi energiát elfecsérelve olyan vitákra és konfliktusokra, amelyeket egy általánossá vált jogi és politikai kultúra képes volna megelőzni, illetőleg megoldani. Mindez természetesen nem jelenti a többi társadalomtudomány lebecsülését, azok – például a szociológia, pszichológia – az állam- és jogtudományi karok képzési programjában is helyet kaptak.

A jól megalkotott és megfelelően alkalmazott normák segítik a bonyolult rendszerek működését, a nemzeti egység alapvető kérdésekben való fenntartását. A jog világában létrejött megoldások, intézmények mintát jelentenek az élet különböző területein jelentkező problémák, konfliktusok megoldásához is.

Ezek a megfontolások arra intenek, hogy – bár a finanszírozásából az állam lényegében kivonult – ne a jogászképzés visszaszorításán gondolkodjunk. Legalább a mostani kapacitás fenntartására szükség van annak érdekében, hogy a szaktudás a jelzett társadalmi szerepet be tudja tölteni. Figyelemmel az Európai Bizottság hazánkhoz intézett 2014-es, úgynevezett ország specifikus ajánlásaira, miszerint a felsőfokú végzettségűek arányát növelni kell, az államnak inkább ösztönöznie kell az egyetemi oktatást. A szülőkre, támogatókra, akik állami feladatot vállalnak át mindenképpen nagy teher hárul. Méltányos volna tehát, ha a térítés (tandíj) után adókedvezményt kapnának.

(A szerző akadémikus)