Balavány György „Európai iszlám: esély a kereszténységre” c. írásának margójára.

Tévedés ne essék, épeszű-éplelkű ember nem kívánja sem a szíriaiak, sem az afgánok, sem egyetlen muszlim ember szenvedését! Nem is erről szól a vita. És az sem járja, ha csak annyiban hagyjuk a kérdést, mondván, hogy ez az egész mégiscsak a keleti világ baja. Azonban az „európai iszlámot” (, ha létezik olyan) éppen a kereszténység esélyeként megjeleníteni egyet jelent az európai társadalomfejlődés elmúlt mintegy 1500 évének és szinte minden vívmányának figyelmen kívül hagyásával. Ami igen súlyos hiba, ha nem több annál.

Kereszténység és a menekültek

Talán éppen a zsidó-keresztény kultúrkörből ered az egyik legösszetettebb és legkomplettebb program a menekülthelyzet kezelésére. Ezt leegyszerűsíteni az irgalmas szamaritánus kiragadott példájára nagyjából olyan, mintha Jézus Krisztust egylényegűsítenénk a Télapóval. Az ószövetségi iratok a menekültekkel - vagy bibliai kifejezéssel: „jövevényekkel” - szembeni bánásmódra rengeteg előírást tartalmaznak: Egyfelől valóban a „jövevények” (menekültek) iránti szolidaritást és segítőkészséget írják elő, másfelől viszont védelmezik is a befogadó kultúrát a bevándorlók kulturális és vallási befolyásától. Előbbi esetben elegendő utalni Mózes Könyvére, amely kifejezetten tiltja a menekültek nyomorgatását és előírja a velük szembeni egyenlő bánásmódot. Részletesen előírja azonban azt is, hogy a jövevény menekültekre a befogadó kultúra rendtartásai vonatkozzanak lényegében minden, így vallási területen is. (Lásd: egyebek mellett 4Mózes 15:15) Magának a Tízparancsolatnak is az elsőszámú szabálya a keresztény hívők számára, hogy ne legyenek idegen isteneik és ne engedjék, hogy azok szolgálatára kényszerítessenek. A kereszténység egyáltalán nem támogatója tehát a párhuzamos kultúráknak, a zsidó-keresztény közösségekbe vágyódóknak integrálódni kell. Az európai iszlámot hirdetők azonban erről nem szeretnek beszélni. Márpedig a zsidó-keresztény értékvilág és az iszlám kibékítésének, összeegyeztethetőségének lehetetlenségéről a Közel-Kelet tanúskodik. Ősi ellentét ez.

Nyugat – kereszténység – Európa

De miért piszkálja a társadalomkutatókat egyáltalán a bevándorlás kérdése? Hiszen kit érdekel manapság, ha ezek a „vallásos tébolyultak” ölik egymást? A kérdés azonban nem ilyen egyszerű természetesen. A legtöbb engedékeny nyilván azzal számol, hogy az európai keresztényekhez hasonlóan majd a muszlimok sem veszik komolyan a hitüket és az iszlám a kereszténységgel együtt tűnik el a nagy európai olvasztótégelyben. Valami hasonló volt az álma a kommunistáknak is a vallásokról…

A probléma – számos egyéb dolog mellett – az, hogy Európa igen nehezen értelmezhető a kereszténység nélkül és igen nehezen az iszlámmal. Már maga az „Európa” kifejezés is sok tekintetben kötődik a keresztény identitású országok összefoglaló elnevezéséhez. (Egyáltalán, az európai országokban mi volt a közös mag, ha nem éppen a kereszténység?) Ahogyan azt a nagy tiszteletben álló és a közelmúltban elhunyt Zlinszky János Professzor Úr is sokszor hangsúlyozta, Európa a görög bölcseleti rendszeren, a római jogon és a kereszténységen alapszik. Ezek nélkül Európa valóban csak egy földrajzi elnevezés lenne, de nem az. Európa nem piac, nem gazdasági rendszer, nem is egy államrendszer, vagy unió. Hanem elsősorban egy értékközösség, mondhatni kultúrközösség. Manapság természetesen nagy divat kritizálni a kereszténységet és a kongó templomokról vicceket mesélni, de a keresztény erkölcsi alapok nélkül Európa ma nem lenne az, ami. Ez alighanem tény. Napjaink leghíresebb, egyébként alapvetően ateistának tartott filozófusa, Jürgen Habermas mondta ki, hogy olyan modern értékeink, mint a szabadság ideája, az emberi jogok, stb. mind-mind a zsidó igazságfogalom és a keresztény szeretetetika alternatíva nélküli (!) örökségei. Max Weber bontotta ki a szabad piacgazdaság (kapitalizmus) kialakulásának alapjait a protestáns-keresztény etikából. Egy tucatnyi másik gondolkodó a nyugati civilizációs folyamatok, az európai „társadalomfejlődés” legalapvetőbb mozgatórugójaként jelölte meg a kereszténységet. Egy másik feltűnő értekezés pedig a XX. század egyik legnagyobb gondolkodójától, Bibó Istvántól származik: Bibó szerint az egész társadalomfejlődésben az nevezhető fejlődésnek és jövőbe mutatónak, amely az embert embertől gyötrő félelem feloldása és ennek legfőbb eszközeként a társadalomtechnikák humanizálása, racionalizálása és moralizálása felé mutat. Tehát nem a gazdasági növekedés, a GDP, meg hasonló mérőszámok mutathatnak rá egy társadalom fejlődésére elsődlegesen. Márpedig Bibó szerint éppen ebben a fajta társadalomfejlődésben valósított meg éppen a kereszténység csúcsteljesítményt. És mintha éppen ez a fajta társadalomfejlődés hiányozna teljesen az iszlám világból.

Ahogyan azt már nagyon régen megállapították okos emberek, minden cselekvés – és akár még a nem cselekvés is – következményei révén állást foglal bizonyos értékek mellett, és ezzel – amiről ma, ebben a modern „igen-kultúrában” oly szívesen elfeledkeznek – rendszerint másokkal szemben. Ne kerüljünk identitásválságba! Nem diskurálhatunk a kereszténység esélyeiről és értékvilágáról, miközben az európai iszlám mellett foglalunk állást.

(A szerző jogász-doktorandusz, kutatási területe: politikai teológia)