Októberben ugrottunk fel X.-ékhez, még állt a tavalyi karácsonyfa. Nem volt valami büszke látvány, tűlevél egy szál sem, gondolom, már mind lehullott Szilveszterig. Elég csóró kis példány volt, a legolcsóbbak közül, amelyek már hazafelé kopaszodni kezdenek. Ezüst gömbök a csupasz ágakon, a szaloncukor visszacsavart csomagolása. Ősrégi szovjet csúcsdísz, koronája a látványnak. Persze, miért ne tarthatna valaki halott fenyőt a nappalijában, halott az már akkor is, mikor megvesszük. Jövőre is egy hullát vennének, akkor meg inkább ez a famúmia, így a kereskedőkön kívül mindenki jól jár. X.-ék persze nem nagy környezetvédők, illetve véletlenül lettek azzá. Inkább arról van szó, hogy jófejek, vagyis jófejnek akarnak tűnni. (De inkább jófejek, mint sem, még ha véletlenül is, legalábbis szerintem, aki már vagy tizenöt éve nem vettem fát, és nem is szándékozom.) Mert ha belépünk egy lakásba, ahol ott a tavalyi fenyő, mindenki azt gondolja, milyen eredetiek ezek az X.-ék, nem álltak be a sorba, mit nekik konvenciók, hagyományok. Csak a kisfiuk szája görbül majd lejjebb december végén, bár meglehet, hogy ő már egy leendő, egy alakuló majdani jófej, talán az ilyesmi is genetikus. Vagy legalábbis megszokható. Nekem mindenesetre X.-ék lakásában, a csontvázszerű ágak mellett nem volt kedvem nevetni. Összeszorult a szívem. Hiszen mit jelent a tavalyi fát megtartani? A biztos tudatot, hogy élni fogunk jövőre is.

2.

A kórházból jövök, mint az utóbbi években legtöbbször ilyentájt. Az ünnepek előtt pár nappal több szobát már kiürítettek, a maradék emberanyagot igyekeztek átláthatóan pár kórterembe összeterelni. „A doktor úr már elutazott, csak 28.-adikán tud rám nézni” – hallom a folyosón. A legtöbben most utaznak el, persze, a betegség még várhat. Csodavárás, de persze csodák ritkán történnek, akkor se menetrendszerűen, nem a csillagszórók, a folyosón felállított fenyők, a mandarinillat miatt. Egy nő kiabál, hogy vigyék ki ebből a raktárból és helyezzék vissza az első emeleti belgyógyászatra. Nyugtatgatják, hogy ez az első emeleti belgyógyászat, de hiába. Egy másik nő motyog, hogy igazán ízlésesebb lenne, ha a függönyöket behúznák, mert akkor nem látná a nagy kéményeket, ahol a leggyengébbeket elégetik. Nem kezdek el neki magyarázni, hogy félrebeszél, ismerem már ezeket az állapotokat jól. Általában a kiszáradás miatt jönnek a hallucinációk, teljesen reálisak. Lehetne orvosolni, de ugye épp orvos és nővérhiány van, nem lehet mindenre figyelni. Áthaluzzák majd a Karácsonyt, kinek fáj ez. Nyomasztó vizeletszag a folyosón, a fenyőhöz rohanok, szomjazva az illatát. Műfenyő. Környezetbarát. Ez aztán évtizedekig kiszolgál majd.

3.

Elvis feketében, 1968, Come back special. Christmas special, az Ezredes kívánságára. Santa Claus Is Back In Town, Blue Christmas. Egy nagy kék Cadillac, wow, Elvis visszajön a városba, vissza a szívekbe. Izzad, tök mindegy neki, mit énekel, szexin húzza fel a száját, ultraszexi, bár ő mászna be a kéményen, kívánják a lányok, a közönség, akik miatt van ez az egész. Visszajönnek a szomorú emlékek, búgja, itt már megaszexi félmosollyal, és ez legalábbis feledteti az ’57-es full karácsonyi albumot. Chriiiisstmaaasss, chriiiistmas, sírja a kórus, meg hogy fehér Karácsonyról álmodom. Aki karácsonyi albumot ad ki, elveszett ember. Én nem adtam ki karácsonyi albumot, mégis elveszett ember vagyok. Énekelek vele, minden év végén.

4.

Barátnőm temetése január végén volt. Épp Szenteste halt meg, a hospice-ban. Nem tudom, hogy ott volt-e feldíszített fenyő, remélem nem, nem jó az élet ciklikusságára figyelmeztetni akkor, mikor már nincs idő. Az éjféli Istentiszteleten voltam épp. Nem hiszek semmiben, nem azért, a természetfelettiben még ennyire sem. Mégis: a gyertyám egyszer csak remegni kezdett, és rögtön jött az üzenet. Üres fejjel ültem aztán később a bekapcsolva felejtett tévé előtt, Elvis énekelte a Csendes éjt, sleep in heavenly peace. (Amikor a pap a temetésen azt fejtegette, milyen gyönyörűséges épp ilyenkor meghalni, azt hittem, ezt a baromságot én sem élem túl.) Barátnőm mindig azt mondta, hogy ha erőre van szüksége, megölel egy fát, és úgy marad vele, pár percig. Talán ezért öleltem át X.-éknél a fát hirtelen. Szúrt, persze, nem is volt már ez normális fa, apró sebek. „Te aztán jófej vagy” – nevettek és nevettem én is, azzal a néhány ottragadt tüskével, amely azért még megtalált.