S. Takács András.: Mit gondol, miért engedték ki a börtönből?

U Win Tin: Azt hitték, hamarosan meghalok. A börtönben olyannyira betegeskedtem – rendszeresen kórházba kellett szállítani –, hogy azt gondolták, ha kiengednek, egy évnél tovább úgysem élek majd. Elszámították magukat.

S. T. A.: Az elmúlt két évet hol töltötte?

U W. T.: A házamat 20 éve, amikor börtönbe zártak, elkobozták. Most, hogy kinn vagyok, hét napnál többet nem maradhatok ugyanabban a lakásban, így minden héten költöznöm kell. Barátoknál, rokonoknál lakom.

S.T.A.: A burmai börtönökről rémtörténetek keringenek... Önt sosem sikerült megtörni?

U W. T.: Rendszeresen vallattak, sokszor nem hagytak aludni, előfordult, hogy három napig nem adtak enni. Ilyen körülmények közül megeshet, hogy az ember nem bírja tovább, és megtörik. De mindig azt kérdeztem magamtól: ennek meg mi értelme lenne? Remény, jövőkép, politikai program nélkül kijönni a börtönből öregemberként? Ezt kérdeztem magamtól a magánzárkában is, ahol egy éven át tartottak. És amint látják, a fogaim jó része sincs meg. Amikor kértem, hadd kapjak egy új fogsort, nyolc éven át várattak. Nyolc év börtön fogak nélkül! El tudják képzelni a börtönkosztot? Lehetetlen helyzet volt...

S.T.A.: Hogy-hogy mindezt mosolyogva meséli?


U W. T.: Mert a harcnak még nincs vége, és nagy reményeket fűzök a jövőhöz. A szívemet nem törték meg, az eszem a helyén van, semmit sem gondolok másképpen, nem sikerült megpuhítaniuk, és tudom, hogy folytatnom kell a munkámat, talán egészen a halálomig.

S. T. A.: Ennyi év szenvedés után is hisz a változásban... Alig értjük.


U W. T.: Nem könnyű ezt elmagyarázni, de a lényeg, hogy a politikai meggyőződésemet sosem adtam fel. Folyamatosan a politikán járt az eszem, ha volt cellatársam, vele is a politikáról beszéltem. A hetvenes években volt egy elképzelésünk Burmáról: lerázzuk magunkról a hadsereget, a társadalmi változásokat pedig gazdasági növekedés követi majd. Az egész országnak elege volt a katonai elnyomásból, hiányzott a szabadság, a szólás szabadsága, a sajtószabadság, ráadásul a nép egyre inkább elszegényedett. A börtönből is követtem az eseményeket, igyekeztem józan maradni, verseket memorizáltam, újságot olvastam, újra és újra ugyanazt, amíg nem hoztak újat a barátok, sőt amikor kaptam egy rádiót, a hírekből hetente híradót szerkesztettem a raboknak. A Burmáról alkotott jövőképem a börtönben mit sem változott.

S.T.A.: Pártja, az NLD miért nem vesz részt a közelgő választásokon?

U W.T.: Ez egy becsületbeli ügy. A szabályok szerint nem tarthatnánk meg a vezetőnket, Daw Aung San Suu Kyi-t és sok más politikusunkat, akik börtönben ülnek. Hogy indulhassunk a választásokon, ki kellene őket zárnunk a pártból.

S.T.A.: De az ellenzéket támogató burmaiak kire szavazzanak, ha az NLD-re nem lehet?

U W.T.: Még ha a szavazatok száz százalékát szereznénk is meg, akkor sem alakíthatnánk kormányt! Jobban járunk, ha megtartjuk a becsületünket, és nem indulunk a választásokon, mint amolyan rabszolgák.

S.T.A.: Hogyan maradhat fenn egy szervezet, ha a vezetői többnyire börtönben vagy házi őrizetben vannak, és alig van politikai mozgásterük?

U W.T.: Nem számít, hogy a vezető rács mögött van-e. Továbbra is Daw Aung San Suu Kyi-t tekintjük a vezetőnknek, mert egy hosszú távon gondolkodó ember, aki feláldozta az egész életét. Még akkor sem hagyta el Burmát, amikor a férje a halálos ágyán feküdt Angliában, mert félt, hogy a kormány sosem engedné vissza az országba.

S.T.A.: i lehet az oka, hogy Burma mintha egy teljesen magára hagyott ország lenne?

U W.T.: A tábornokok legszívesebben örökké hatalmon maradnának. Amikor a nemzetközi közösség szankciókat vezet be, őket nem érdekli. Hagyják, hogy az emberek szenvedjenek. Az egész ország el van zárva a világtól, de őket ez sem zavarja. A nemzetközi közösséget igen, de nem eléggé. Nyilván minden országnak megvan a maga baja, és a szóbeli, morális támogatás is segít, de a politikai és gazdasági támogatás sokkal hatásosabb lehetne. A katonai diktatúra vezetője, Than Shwe tábornok nem egy Saddam Hussein, és a burmai nép hozzáállása is eléggé különbözik az iraki népétől, talán ezért sem jön több segítség. A mi népünk inkább csöndes, békés, könnyen megelégszik. És igen sokat képes szenvedni.

S.T.A.: A szóbeli támogatás tényleg segít? Hogy Obama elnök megemlíti Burmát a beszédében, és a U2 énekese, Bono dalt írt Aung Szan Szú Kjiről?

U W.T.: Mindennek nagyobb a hatása a nyugati országok közvéleményére, mint Burmára, ettől függetlenül fontos. Sokan Bonótól hallottak Aung San Suu Kyi-ről életükben először. Talán mert nem olvasnak újságot...

S.T.A.: Hogyan fog itt bármi is megváltozni?

U W.T.: Nehéz kérdés. A felkelés továbbra is opció, ahogyan 1988-ban is az volt. A másik lehetőség, hogy a kormányon belül lesznek változások. Még a hadseregben is vannak olyan értelmiségiek, akiknek nincs ínyükre ez a típusú kormányzás, és tarthatatlannak gondolják, hogy itt szinte mindenki kevesebb mint napi egy dollárból él.

S.T.A.: Mit gondol, lesz itt demokrácia még az ön életében?

U W.T.: 80 évesen az embereknek nehezükre esik az optimizmus, de nekem nem. Elképzelhetőnek tartom, hogy 3-4 éven belül változások lesznek. Ebben hiszek.