Cikkünk első részében - Antoine Vitkine Kadhafi-filmjét alapul véve - arról írtunk, hogy hatalomra kerülése után milyen kapcsolata volt a nyugati hatalmakkal Moammer el-Kadhafi líbiai diktátornak, majd miért romlott meg a viszonya Nagy-Britanniával, az Egyesült Államokkal és Franciaországgal.
Az Egyesült Államok és Líbia kapcsolata egy nyugat-berlini diszkóban elkövetett, három halálos áldozatot és 200 sérültet követelő robbantásos merénylet után romlott meg teljesen. E terroristaakció annyiban különbözött a többitől, hogy ezúttal Washingtonnak konkrét bizonyítéka (lehallgatott kommunikáció Tripoli és a berlini követség között) volt arra, hogy a merényletet a líbiai rezsim rendelte meg. Válaszul amerikai repülőgépek támadásokat intéztek Kadhafi Tripoliban és Bengáziban lévő rezidenciája ellen. Az Antoine Vitkine Kadhafiról szóló dokumentumfilmjében nyilatkozó egyik amerikai diplomata ugyan arról beszél, hogy egyáltalán nem bánták volna, ha Kadhafit megölik a légi csapásokban, mégsem a diktátor likvidálása volt a céljuk. Sokkal inkább az, hogy jelezzék egyes államoknak - elsősorban Szíriának és Iránnak –, ha kell, keményen fellépnek. Az egyik diplomata azt is elárulta, hogy a bombázások után Washingtonban három napig azt sem tudták, Kadhafi él-e vagy sem, míg az alábbi videofelvétel napvilágot nem látott.
Az amerikai támadás után Kadhafi áldozatként próbálta magát beállítani, ennek ellenére sokkal erőteljesebben fenyegetőzött. Utalt arra, hogy a jövőben minden erejét az Egyesült Államok elleni harcra fordítja, s ezt később be is bizonyította. 1988 decemberében plasztikbomba robbant a Pan Am 103-as, London és New York között közlekedő menetrend szerinti járatán, a gép roncsai a skóciai Lockerbie kisvárosára zuhantak. 1989-ben pedig egy francia utasszállító szenvedett el hasonló merényletet Nigerben.
A nyomok mindkét esetben a líbiai titkosszolgálathoz vezettek, de egyesek úgy vélik, a merényletekben (legalábbis a Lockerbie-ügyben) Irán és Szíria is szerepet játszott. A dokumentumfilmben megszólal Arnaud de Borchgrave, a Washington Times vezető szerkesztője, aki azt állítja: egy hivatalos interjú után rákérdezett Kadhafinál arra, Líbia követte-e el a Lockerbie-merényletet. Az újságíró arra kérte a diktátort, hogy a kérdésre legalább interjún kívül válaszoljon neki. Kadhafi ekkor kiküldött mindenkit a szobából, majd az újságírónak elmondta: a merényletet Irán követte el, de Teherán egy baráti ország segítségét is kérte, a líbiai titkosszolgálatok egyike pedig az irániak rendelkezésére állt. 1988 júliusában egy amerikai hadihajó – állítólag tévedésből – lelőtt egy iráni repülőgépet. Washington ezért bocsánatot kért ugyan Irántól, de Kadhafi szerint Teherán az amerikai „tévedést” így bosszulta meg. (A Lockerbie-merénylet másnapján készült CIA-jelentés ugyanezt a teóriát erősítette meg.)
A Lockerbie-merénylet szálai végül Tripoliba vezettek. Az ENSZ 1992-ben szankciókat, többek között olajembargót vezetett be az ország ellen. Ezek az olajipar leépüléséhez, az állami bevételek drasztikus visszaeséséhez vezettek. Antoine Vitkine filmjében egy jelenet látható az 1993-ban 50. születésnapját ünneplő Kadhafiról, aki az állami ünnepségnek helyt adó stadionban brit, francia és amerikai zászlókat tapostatott meg.
Ám a látszólagos keménykedés ellenére Kadhafi ekkor már tisztában volt azzal, hogy ha nem szerez pénzt, elveszíti a hatalmát. A dokumentumfilmben nyilatkozó, Londonban élő ellenzéki, Hasszán el-Amin a diktátor személyiségéről beszélve elmondta: Kadhafinak kizárólag az a fontos, hogy hatalmon maradjon. Ha elveszítené a hatalmát, akkor az életét veszítené el, éppen ezért mindent megtesz azért, hogy túléljen.
Az embargó ideje alatt a túléléshez Kadhafinak pénzre volt szüksége, pénzt viszont csak az ország olaja hozott volna neki. Emiatt megpróbált közeledni a Nyugathoz. A filmben megszólaló Arnaud de Borchgrave szerint Kadhafi arra kérte, kösse őt össze az amerikai hírszerzéssel, mert információkkal tudná segíteni a CIA-t. Való igaz, hogy Kadhafi hatalmát ebben az időben tényleg veszélyeztették a szélsőséges iszlamisták, akikről a diktátor úgy ítélte meg (mint később kiderült, okkal), hogy az Egyesült Államokra is komoly veszélyt jelentenek. Borchgrave teljesítette is Kadhafi kérését, és átadta a CIA-nak az üzenetet.
Csakhogy az amerikai döntéshozók nem vették komolyan Kadhafi „jelentkezését” – állítja a filmben Martin Indyk, Bill Clinton elnök egyik közel-keleti tanácsadója. Indyk arról mesélt, hogy idővel Kadhafi boldog-boldogtalanon keresztül üzent a Fehér Háznak, de mindenhol zárt ajtókat talált. Részben persze azért, mert ebben az időben Washington nem tartotta komoly veszélynek a nemzetközi dzsihadizmust.
S bár magas szinten nem álltak a diktátorral szóba, a párbeszéd alsóbb szinten megkezdődött. Washington és Líbia között egy olyan amerikai diplomata „közvetített”, aki Tripoli 1986-os bombázásában is kivette a részét. Ő és Kadhafi egy genfi hotelben találkozott teljes titokban, az amerikai diplomata elmondása szerint Kadhafiról már lerítt, hogy elege van a szankciókból és szüksége van a külfölddel folytatott gazdasági kapcsolatokra. A találkozókon előszeretettel mutogatta a térképen azokat az olajlelőhelyeket, amelyeket a szankciók feloldása után az amerikaiaknak adna. (Az persze más kérdés, hogy eközben nyilvánosan továbbra is élesen bírálta az Egyesült Államokat.) Ám hiába törtetett az amerikaiak kegyeiért, Washington nem barátkozott. Martin Indyk szerint ennek az volt az oka, hogy a Clinton-adminisztrációnak kényelmesebb volt egy palackba zárt, mintsem egy „szabadon engedett” Kadhafi, hiszen a szankciók ideje alatt Líbiával legalább nem volt gond.
Az amerikaiak álláspontja idővel azonban kevésbé merevvé vált. Ebben persze szerepet játszott, hogy valamennyire a franciák és az olaszok is közeledtek a líbiai rezsimhez. Az európaiak már az embargó utáni időszakot tervezgették, abban bízva, hogy olajfronton jó pozíciókat szereznek meg. Ez viszont az amerikai olajtársaságoknak nem tetszett, amelyek egyre idegesebben igyekeztek nyomást gyakorolni a Fehér Házra.
Ám az olaj még nem lett volna elég indok arra, hogy Washington mozduljon, a változásokhoz szükség volt arra is, hogy Nagy-Britannia új miniszterelnöke, Tony Blair színre lépjen – állítja a film. A Vitkine-nek nyilatkozó Blair a filmben arról beszélt: ő győzködte Clintont arról, hogy Washington gondolja át a Líbiával való kapcsolatát, mert úgy tűnt, Kadhafi kész a változásra. Vitkine filmjében az amerikai diplomaták azt állítják: a britek erőltették, hogy Washington nyisson Tripoli felé. Az Egyesült Államok pedig engedett, miután Kadhafi késznek mutatkozott arra, hogy a Lockerbie-merénylet líbiai gyanúsítottjait, a titkosszolgálati ügynököket kiadja. A Vitkine filmjében megszólaló nyugati diplomaták visszaemlékezése szerint Kadhafi sokáig azt hitte, az Egyesült Államok átveri őt, és hiába adja ki az ügynököket, a szankciókat nem oldják fel. Az 1999-ben felfüggesztett ENSZ-embargót végül azzal a feltétellel törölték el, hogy Líbia kártérítést fizet a merénylet áldozatainak.
Jóllehet a Clinton-adminisztráció közeledett Kadhafi felé, a 2001-ben hatalomra került George W. Bush szemében Líbia ugyanolyan terrorista állam volt, mint Irán és Észak-Korea. Miután azonban a 2001. szeptember 11-ei terrorista támadásokban Amerika fő ellensége az al-Kaida lett, amely szervezetről Tripoli használható hírszerzési információkkal rendelkezett, az Egyesült Államok Líbia-politikája is megváltozott. A viszonyokat jól mutatja, hogy miközben az amerikai Kongresszusban Bush a gonosz tengelyének nevezte Iránt, Észak-Koreát és Irakot, Líbiát kihagyta a felsorolásból, noha Kadhafi 2000-ben tömegpusztító fegyverek előállítására indított programot. Vitkine filmjében megszólal David Manning, Tony Blair diplomáciai tanácsadója, aki szerint ebben az időszakban egyértelmű volt, hogy valaki vagy a Nyugat barátja, vagy az ellensége. Líbia az előbbi táborba tartozott: milliószámra szállította a nemzetközi terroristaszervezetekről a hírszerzési információkat, e tekintetben tehát a nyugati hatalmak egyik legfontosabb partnerének bizonyult.
A filmben nyilatkozó amerikai diplomaták állítják: meglepődtek, amikor 2003-ban Kadhafi megüzente nekik, felhagy a nukleáris fegyverkezéssel. Állítólag a líbiai diktátor ezt először Tony Blairnek árulta el. Igaz, Bush egyik nemzetbiztonsági tanácsadója, Stephen Hadley szerint ebben az ügyben nagyon óvatosak voltak Kadhafival, mert rövid időn belül kiderült számukra, hogy bizonyos információkat elhallgat előlük. Washington ekkor világossá tette: hagyjon fel a kettős játékával. Az amerikaiak utólag úgy vélik, Kadhafi végül azért adta be a derekát, mert Szaddám Huszein megalázó elfogását látva rádöbbent arra, hogy akár így is végezheti. A film szerint Washington abban bízott, hogy Észak-Korea követni fogja Líbia példáját. Sőt, egy amerikai diplomata elárulta: arra kérték Kadhafit, lépjen kapcsolatba az észak-koreaiakkal és adja át az „üzenetet”. Azt nem tudni, a líbiai diktátor megtette-e, amire az amerikaiak kérték.
A líbiai vezér ekkor már odahaza sem tagadhatta külpolitikai irányváltását. „Ideje van az ellenállásnak és ideje van a békének és az érdekeknek. Csak egy őrült folytatja a tűzharcot akkor, amikor a csata már véget ért” – indokolta népének, miért ilyen engedékeny Amerika irányában.
Kadhafi 2004-re újra szalonképessé vált a diplomáciában. Tony Blair a BP és a Shell olajvállalatok érdekében több milliárdos szerződést hozott tető alá Tripoliban, mint azt a filmben a volt kormányfő elmondja: hitt abban, hogy Kadhafi tényleg megváltozott. De nemcsak Blair „barátkozott” a diktátorral, hanem Silvio Berlusconi olasz kormányfő és Nicolas Sarkozy francia elnök is, előbbi Rómában, utóbbi Párizsban fogadta. Kadhafi párizsi látogatása alatt a francia rendőrség több tüntetőt is őrizetbe vett, köztük a filmben megszólaló Hasszán el-Amint, akit nyolc órán keresztül tartottak fogva. Mindeközben Sarkozy arról beszélt a sajtónak, hogy Kadhafival folytatott megbeszélése során meggyőződött arról, a líbiai vezető hazájában sokat lépett előre az emberi jogok biztosítása terén.
A dolog szépséghibája csupán annyi volt, hogy amikor ugyanerről faggatta Kadhafit egy francia riporter, a líbiai diktátor azt mondta: a Sarkozyvel folytatott megbeszélésen szóba sem kerültek az emberi jogok.
