Még éjszakai sötét van, amikor a távolsági busz hajnalban megérkezik Bodrum nyugat-törökországi kikötővárosba. Hideg az idő, 10 fok körüli a hőmérséklet, az ég felhőtlen, tisztán látni a csillagokat és a stílusosan sarló alakú holdat, amely az ország nemzeti lobogójának egyik szimbóluma is. A buszpályaudvaron a büfék nyitva vannak, forró teát is kínálnak.

Menekültet nem látni, egyelőre semmi tanújele annak, hogy Bodrum a Törökországból Görögországba tartó migránsok egyik kapuja, holott a város neve összefonódott annak a hároméves szíriai kurd kisfiúnak, Ajlan Kurdinak a nevével, akinek holttestét szeptember elején egy közeli strandra sodorta a tenger. Pedig az embercsempészet éjszaka sem maradt észrevétlen, az Izmirből Bodrumba vezető úton egy-egy településen a nyitva tartó boltok némelyike szinte világított a narancssárga mentőmellényektől.

50 euró helyett 1000 euró az átkelés

A bodrumi buszállomástól csak tíz perc a kikötő. Az öbölben hatalmas luxusjachtok ringatóznak, húszméteres árbocokkal. Elméletileg elég volna belőlük néhány, hogy egy nap alatt pár ezer embert biztonsággal átvigyen egy görög szigetre. Ezt elvileg megtehetnék a menetrend szerint járó kompok is, amelyek 50 euró körüli árakon szállítják a turistákat az Égei-tenger görög gyöngyszemeire. De a menekültek nem rendelkeznek megfelelő úti okmányokkal, ezért számukra jóval többe kerül a tengeri átkelés, fejenként ezer euróba. Ráadásul az út rendkívül veszélyes, hiszen egy húszfős gumicsónakban általában hatvan embert zsúfolnak össze az embercsempészek.

Menekültek Kósz városban az ókori agora romjai között

Keresztes Imre

Bár a tenger a kikötőben nyugodtnak tűnik, de amint a komp elhagyja a bodrumi öblöt, és a látótávolságban lévő Kósz görög sziget felé veszi az irányt, a víz igencsak hullámzóvá válik. Az erőteljes szél méteres hullámokat korbácsol, amelyek még a nagy hajót is megdobálják. Az áramlat is erős lehet, hiszen a komp nem közvetlenül a görög kikötő felé halad, hanem mintha az áramlattal szemben egyenesen a szigetcsúcs felé tartana, amely a török partokhoz a legközelebb, alig négy kilométerre van. Ez az a partszakasz, ahova a menekülteket szállító gumicsónakok megérkeznek, szerencsés esetben.

"Itt nincs menekülttábor"

A komp végül élesen balra fordul, megcélozva Kósz kikötőjét, amelyet egy középkori lovagvár tesz tetszetősebbé. A sziget szintén Kósz nevű városkája délelőtt álmos, nyugodt benyomást kelt. Ahogy a nap egyre magasabbra hág, az idő is melegszik, úgy bukkan fel egyre több menekült a parti sétányon. A szabad ég alatt eltöltött éjszaka során sokan annyira átfáztak, hogy a helyiektől kapott vastag takaróba burkolóznak továbbra is, és úgy sétálgatnak, vagy ücsörögnek a padokon.

„Az előző nap érkeztünk, de nincs étel, ital, itt nincs menekülttábor” – panaszkodott pakisztáni fiatalok egy csoportja. Ők azért jöttek Európába, mert elmondásuk szerint otthon nincs munka, nincs megélhetés. „Apám azt mondta, hogy Pakisztánban egyáltalán semmi jövő” – válaszolta egyikük arra a kérdésre, hogy mit szóltak a szülei a távozásához. Nem tudják azonban, hogy továbbjuthatnak-e, mindenesetre ők Olaszországba mennének, mert azt hallották, ott kellemes az élet, és kedvesek az emberek.

A nélkülözéstől kimerültnek és tanácstalannak tűnő fiatal pakisztániakkal, irániakkal, afgánokkal és afrikaiakkal szemben sokkal felszabadultabb az a szíriai család, amely megkapta az Athénba való utazáshoz szükséges papírokat, hiszen másnap már indulhatnak is egy hajóval. Ők azért jöttek el Damaszkuszból – mondja Ijád, az apa –, mert a várost egyre többet bombázzák, a háború megállíthatatlannak tűnik. A szülők és 6 éves kisfiuk túlélték a tengeren való átkelést, de mint mesélték, legalább hatvanan meghaltak azon a két héttel ezelőtti éjszakán.

Ez a szám jóval magasabb, mint a Kósz szigeténél életüket vesztett menekültek hivatalos száma összesen azon a héten.

Bár túl vannak a megpróbáltatásokkal járó út legveszélyesebb részén, a tengeri átkelésen, nem tudják, hogy még mi vár rájuk a Balkánon, és azt sem, hogy hova is tartanak, mi a végcél. "Ahol befogadnak minket" – válaszolja Ijád, cáfolva azt, hogy minden menekült Németországba igyekszik.

Ahogy a szír család, úgy mások is, akiknek van pénzük, szállodában laknak, a városka Kanari nevű utcáján több arab szót hallani, mint görögöt. Délután azonban – vasárnap lévén – a város főtere megtelik a helyiekkel, és ahogy a jellegzetes, kék kupolás görög templom és az ottomán időkből megmaradt dzsámi egymáshoz közel magasodik az égbe, a sziget lakosai és a menekültek is békésen megférnek egymás mellett. Sőt, a migránsok még forgalmat is jelentenek a helyi éttermeknek, amelyek egyfajta találkahelyekké váltak a migránsok számára. Arabok, afgánok, pakisztániak, afrikaiak adják egymásnak az információkat, kezükben a szinte hozzájuk nőtt mobiltelefonokkal.

Törökországból érkezett menekültek a görögországi Leszbosz szigetén

AFP / Bulent Kilic

Az idill azonban csak a felszín, sőt a nyár elején, amikor hétezer menekült lepte el hirtelen a szigetet, káosz alakult ki. Nincs hivatalos menekülttábor – sokak szerint a sziget vezetése nem akar –, ezért több százan most is a vár tenger felőli tövében felállított turistasátrakban töltik az éjszakát. Ők zömében nem szírek, ezért a sorsuk még bizonytalanabb, hiszen az EU nem tekinti őket háborús menekülteknek, hanem gazdasági migránsoknak. Többségükben legyengült, beteg, reménytelen emberek a sorsukra hagyva.

Úgy fest, nemcsak Kósz szigete vagy Athén, de az EU sem képes útját állni az újabb bevándorlók hadának. Még a brüsszeli akarat és a Törökországgal való megállapodás esetén sem egyszerű – ha egyáltalán lehetséges – a szabdalt török partok és a közéjük ékelődött görög szigetek közötti tengeri határt lezárni.

Keresztes Imre

A menekültek vállalnak minden kockázatot, hogy Európába jussanak. Kósz partja tele van elhagyott mentőmellényekkel, a gumicsónakok szakadt maradványaival, sőt mentőövekkel, köztük gyerekméretű, rózsaszín úszógumival, melyeket leginkább strandokon lehetne használni, de életmentésre teljesen alkalmatlanok.

Ahogy a délutáni komp kifut Kósz kikötőjéből, az egyik mólón mintegy mementóként, hatalmas halomban rikítanak az összeszedett mentőmellények, amelyek minden bizonnyal csak gyarapodni fognak. Este a bodrumi kikötő jóval mozgalmasabb, turisták töltik meg az éttermeket, és megjelennek a menekültek is. Akiknek „jegyük van”, készen kell állniuk, hiszen, amint jelzést kapnak az embercsempészektől, indulni kell arra a partszakaszra, ahonnan a gumicsónakokat indítják Kósz szigete felé.