Nehezen indult a nap az élete legnagyobb mutatványára készülő Alekszej Arhipovics számára. Hajnalban kelt, így is órákba telt, mire kibumlizott a munkahelyére, átszállással. Mire feljutott a bázisra, szédült, forgott a gyomra. Ami érthető, hiszen rajta a világ szeme, élőben közvetítik az attrakciót.

Hónapok óta gyakorolt a jelenetre, amióta a titkos casting után kiválasztották főszereplőnek.

Hé, te, kis sas, bújj csak bele abba a ruhába!

-    mondta a rendezője, bár ekkor Alekszej még nem tudta, pontosan mire is vállalkozik.

Hősünk ekkor 31 éves volt, és nagy utat tett meg a szibériai Lisztvjankáról. Festő akart lenni, de család osztályellenség volt, menekülnie kellett. Végül vadászpilóta lett, ennek köszönhette élete főszerepét is. A forgatásra rengeteget készült, napi 5 kilométert futott, hogy formában maradjon. Heteket töltött keszonkamrákban, elzárva a külvilágtól. Már csukott szemmel is tudta, hogy kell felvenni és felfújni az Aranysas becenevű otromba jelmezt, ellenőrizni a nyomást, a bungee jumping kötelet, kibújni a keszonkamrából, elrugaszkodni, majd a zsinóron lógva filmezni.

A forgatás azonban nem egészen terv szerint alakult. A bemutatót előre kellett hozni, mivel az amerikaiak is hasonló sci-fin dolgoztak, és félő volt, hogy ellopják a show-t. Az Aranysast ezért sebtében fércelték össze egy elnyűtt "otthonkából", tesztelni sem volt idő.

Alekszej csak a mutatvány alatt jött rá, hogy valami nincs rendben, de már késő volt. A jelmezét túl nagyra fújták, ráadásul a nyomáskülönbségtől megkeményedett, így sem a kezeit, sem a lábait nem tudta mozgatni benne, nemhogy a mellkasára erősített kamerát kezelni. Még a kabinba is alig tudta magát visszahúzni a kötéllel. A koreográfia szerint lábbal előre kellett volna visszalendülnie, de csak fejjel előre bukva sikerült. Be is szorult a zsilipajtóba. Ekkorra már vészesen fogyott a levegője, az ájulás határán volt, térdig úszott az izzadtságban. Ő meg nem kért segítséget, az élő közvetítést leállították, rajta meg már úgysem segíthetnek.

Nem akartam, hogy pánikoljanak

-    mesélte utóbb újságíróknak.

Egyetlen lehetősége maradt a zsebében lapuló ciánpirulán kívül, de az is felért az öngyilkossággal: kinyitni a szelepet és leereszteni a lufi-ruhát, hogy megfordulhasson a szűk kamrában és behúzhassa a zsilipet. A csodával határos módon sikerült, és megúszta légembólia nélkül.

Nem szoktam izzadni, de aznap 6 kilót fogytam

-    mesélte később a BBC-nek adott interjúban a ma 83 éves akrobata.

A jelenet napra pontosan 52 évvel ezelőtt játszódott, a Föld körül 500 kilométeres magasságban keringő Voszhod 2 űrhajó fedélzetén. Főszereplője pedig Alekszej Arhipovics Leonov kozmonauta, aki az űrhajózás történetében elsőként teljesített űrsétát.

[[ Képelem () ]]">

A Szovjetunió - Jurij Gagarin űrrepülése után immár másodjára – ezzel a mutatvánnyal bizonyította fölényét az Egyesült Államokkal szemben.

Homokszemnek éreztem magam

-    emlékezett vissza az űrséta 12 percére Leonov, aki Pavel Beljajevvel közösen hajtotta végre a küldetést.

A visszaemlékezések szerint az egész küldetés a propagandáról szólt: az űrverseny őrületében az egyetlen cél az volt, hogy megelőzzék az amerikai Gemini-missziót, és az első űrsétát – ahogy az első űrrepülést is – egy kozmonauta hajtsa végre, CCCP felirattal a sisakján. Ha pedig közben valami gond adódna, legfeljebb eltussolják. A TASSZ hírügynökség győzelmi jelentése is arról szólt, hogy az űrséta sikeres volt, Leonov remekül érzi magát. Azt sem kötötték a közvélemény orrára, hogy az űrhajó kishíján lezuhant. Az űrsétával ugyanis a Voszhod-2 kalandjai nem értek véget.

A mérnökök kapkodásának köszönhetően az űrhajó hőszigetelését sem tesztelték megfelelően. A légköri súrlódástól a burkolat túlhevült, ezért több berendezés tönkrement, a kabinból szökni kezdett a levegő. Oxigént kellett pumpálni a személyzeti modulba, ami egy szikrától is berobbanhatott volna. A zsilipkamrát sem sikerült időben leoldani, a patronok felrobbantak ugyan, de kisütötték a navigációs szenzorokat. A Voszhod irányíthatatlanul pörögni kezdett, ezért át kellett állni kézi irányításra. Ezek után a műszaki modul is túl későn vált le, mert elromlott az automatika. Szerencsére a tartalék berendezés még működött. Ekkorra már a pilóták sem voltak a helyzet magaslatán: nem tudtak időben visszatérni az ülésükbe, ezért 46 másodperces késéssel sikerült stabilizálni a hajót és beindítani a fékezőrakétákat. Emiatt 400 kilométerrel elvétették a kijelölt leszállóhelyet: Kazahsztán helyett egy sűrű fenyőerdőben landoltak az Urálban. Az már tényleg csak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem csapódtak be: ha csak egyetlen faág hozzáért volna az ejtőernyőt kioldó érzékelőhöz, 30 métert zuhantak volna az öttonnás kabinnal, ernyő nélkül.

A földet érést végül túlélték, amikor is újabb problémával szembesültek: az orosz téllel. A felszerelésük, ruháik szétszóródtak, fennakadtak a fákon, a teás termoszok széttörtek, csak egy üveg konyak élte túl a leszállást. A helikopteres mentőcsapat órák múltán talált csak rájuk, nem tudtak leszállni a fák miatt, végül síléceken indultak el a 2 méter magas hóban, 9 kilométer hosszú ösvényt vágva a vadonban. Leonov és Beljajev a kapszulában töltötte az első éjszakát fűtés (és kabinajtó) nélkül, mínusz 5 fokban, reménykedve, hogy sem medvék, sem farkasok nem találnak rájuk. (Közben a családtagjaiknak az irányítóközpontban azt hazudták, hogy már kimentették őket, csak pihennek). Végül a mentőcsapat összeeszkábált nekik egy lugast, és hatalmas tüzet raktak, így a második éjszakát már kényelmesebben tölthették, mielőtt visszaindultak síléceken a helikopterekhez.

Farkasnyomok voltak az űrhajó körül

- nyilatkozta néhány éve Leonov. Végül is az uráli kaland hosszabb ideig tartott és legalább olyan veszélyes volt, mint maga az űrrepülés.

Leonov szerencséje egyébként sokáig kitartott: ő lett volna a Szaljut-1 űrállomás berepülő parancsnoka, de a másodpilótája megbetegedett, ezért az utolsó pillanatban tartalékosokat küldtek helyettük, a küldetést végül senki sem élte túl. Leonov 1975-ben repülhetett ismét, a Szojuz-Apollo program keretében: a szovjet és az amerikai űrhajó a Föld körül kapcsolódott össze, Leonov és az amerikai Tom Stafford kézfogása újabb mérföldkő volt az űrkutatás történetében. Így Leonov egyike volt azon kevés űrhajósoknak, akik szemtanúi lehettek a hidegháború legvadabb éveinek, és még az enyhülés korszakát is megélhették.