Lodestar, avagy vezércsillag. A szó annak a véleménynek a végén bukkan fel – a nemrég elhunyt John McCain szenátor érdemeit méltatva – amelyet a The New York Times napilap név nélkül hozott le, és ezzel óriási vihart kavart.

A lap nagyon ritkán szokott neve elhallgatását kérő embertől írást megjelentetni, amit ezúttal az indokolt, hogy a szerző a Fehér Ház magas rangú beosztottjaként arról írt, Donald Trump környezetében létezik egyfajta ellenállás – a kifejezést az Éhezők viadala tinidisztópia tette a popkultúra részévé –, amely az USA-t és a világot is igyekszik megvédelmezni a kiszámíthatatlan elnök túlkapásaitól, s garantálni, hogy az államgépezet azért működik.

Persze mindenki rögtön találgatni kezdte, ki az anonimitás mögé bújó személy, s a lodestar szóra is rákerestek a Google segítségével. Az eredmény pedig azt mutatta, hogy a kifejezést a Fehér Házban dolgozók közül nem más, mint Mike Pence alelnök használja előszeretettel.

Mike Pence Donald Trump beiktatásán

AFP / Robb Carr

Az persze eléggé valószínűtlen, hogy a lojális alelnök lenne a belső ellenállás vezetője, de biztosra vehető, hogy Trump mindent elkövet azért, hogy megtudja, ki az.

Az anonimitás az amerikai belpolitikában persze nem jelent akkora veszélyt, mint a New York Times két korábbi, név nélküli szerzőjénél. Az egyikük az idén júniusban írt, és egy illegális bevándorló volt, aki bandaharcok miatt féltette az életét. Egy másik nem azonosított véleményszerző 2009-ben pedig egy Iránból író egyetemista volt, aki csak a keresztnevét engedte használni.

A Fehér Háznak sokkal több – elsősorban elektronikus – eszköze van a Trump által rögvest gyávának és hazaárulónak minősített ellenálló leleplezésére, mint amikor a Watergate-botrányban kiszivárogtató Mély Torok mögötti forrást próbálták azonosítani, aki, mint évtizedekkel később kiderült, Mark Felt, az FBI harmadik embere volt. Hasonló kutakodásra legutóbb az 1990-es évek közepén volt példa, amikor arra voltak kíváncsiak, Primary Colors (A nemzet színe-java) címen ki írt bennfentes beszámolót Bill Clinton 1992-es elnökválasztási kampányáról. A Washington Post végül egy írásszakértő segítségével kiderítette, hogy a gépelt kézirathoz fűzött javítások gazdája Joe Klein újságíró.

A New York Times vélemény rovatának szerkesztője mindenesetre még arra is vigyáz, hogy ne árulja el a szerző nemét az angolban erre utaló egyes szám harmadik személyű névmással, ezért csak a semleges „person”-ről beszél.

Végül persze mindegy, ki a belső forrás, aki lényegében azt írta meg: az adminisztráción belül többen vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy az amúgy is elszabadult hajóágyúként viselkedő Trump ne okozzon még több kárt az amerikai és a világpolitikában. A vélemény a New York Timesban röviddel azt követően jelent meg, hogy a CNN, illetve a Washington Post szemezgetett abból a könyvből, amelyet Bob Woodward – aki kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt annak idején kirobbantotta a Watergate-botrányt, és Felt 2005-ös önvallomásáig őrizte a Mély Torok titkát – írt Trump Fehér Házának kulisszatitkairól.

Bob Woodward

AFP / Kimberly White

A Washington Post még annak a telefonbeszélgetésnek a leiratát is közölte, amikor Trump a kézirat lezárása után, augusztus elején felhívta Woodwardot, hogy ő is szeretne beszélni vele. A telefonos párbeszéd időnként a Monty Python abszurditását idézi, amikor arra, hogy Woodward hét-nyolc emberen keresztül is próbálkozott elérni Trumpot, de mindannyian elutasították, az elnök azzal válaszol, hogy pedig szívesen beszélt volna vele. Majd azokat az öntömjénező szólamokat ismételgeti, amiket Twitter-üzeneteiben és gyűléseken is ismételget önmaga kivételes teljesítményéről.

Abszurdak azok a részletek is, amelyek eddig kiderültek az eddig már nyolc elnökről írt Woodward könyvéből (Fear: Trump in the White House). Akik Trump elnökségét eddig is pusztító politikai valóságshow-nak tekintették, nem fognak csalódni, ha megveszik a szeptember 11-én – történetesen a New York és Washington elleni 2001-es terrortámadás évfordulóján – megjelenő kötetet, ami az előrendelések nyomán máris az Amazon eladási listájának a nyolcadik helyére rukkolt elő.

Woodward történeteihez nevek is társulnak, John Kelly kabinetfőnök például állítólag fültanúk előtt nevezte idiótának Trumpot, aki John Mattis védelmi miniszter szerint ötödikes vagy hatodikos szintjén kommunikál.

John Mattis és Donald Trump

AFP / Emmanuel Dunand

John Dowd, az elnök korábbi ügyvédje pedig nemes egyszerűséggel „kibaszott hazudozónak” nevezte volt főnökét, aki „narancsszínű ruhában” – ez a börtönviselet az USA-ban – fog kikötni, ha szóba áll a 2016-os elnökválasztásba való orosz beavatkozást vizsgáló Robert Mueller különleges ügyésszel, mert előtte eskü alatt kellene beszélnie.

A Woodward-könyv, illetve a névtelen vélemény – amiket Trump és emberei természetesen hazugságokkal teli irományoknak bélyegeznek – újabb kapaszkodót adott arra a demokratának, miként szabadíthatnák meg Amerikát Trumptól. Aki a könyvben és a véleményben megfogalmazott állításoknak hitelt adók szerint viselkedésével már magát az államberendezkedést veszélyezteti. A régóta emlegetett lehetőség az alkotmányos vádemelés, amihez elsőként az kell, hogy a demokraták novemberben megszerezzék a többséget a képviselőházban, mert annak van joga megindítani a folyamatot. De aztán a szenátusnak kétharmaddal kell döntenie, ami megugorhatatlan akadálynak tűnik, hiszen ezen bukott el 1999-ben a Bill Clinton elleni vádemelés is.

Az utóbbi napokban nyilvánosságra került dolgok fölvetnek egy másik lehetőséget. Már a New York Times anonim szerzője is említést tesz arról, hogy a kormány tagjai között is elkezdték pedzegetni az alkotmány 1967-ben ratifikált 25. kiegészítését, amely lehetővé teszi a Fehér Ház urának leváltását, ha „az elnök nem képes jogkörét és hivatali kötelezettségeit ellátni”. Ezt akkor lehetséges kezdeményezni, ha „az alelnök vagy a végrehajtó szervek vezető tisztségviselőinek többsége, illetve más hasonló testület, melyről a Kongresszus a törvény útján rendelkezik” írásban közli ebbéli véleményét a szenátus pro tempore elnökével (jelenleg a republikánus Orrin Hatch) és a képviselőház elnökével (a republikánus Paul Ryan).

Ilyenre az USA történetében még nem volt példa, és a New York Times névtelen szerzője is úgy véli, jelenleg nincs senki, aki az ezzel járó alkotmányos válságot ki akarná robbantani. Ehelyett mindent megtesznek, hogy a kormányt jó irányba vezessék – amíg véget nem ér annak rendje és módja szerint Trump elnöksége.